A politika aktuális jelenségeire felelő művek bizonyos értelemben mindig az idő foglyai, hiszen alapjában véve a gyors válasz impulzusából születnek, s csak ritkán tűnnek fel bennük az alkotói személyesség lírai-filozofikusabb színei. Műfaja válogatja, hogy milyen gyakran, de kivételes példák azért akadnak, főként, ha az ábrázolás a primer jelentéstől elmozdulva képes tárgyát annak abszurd minőségeiben is megmutatni. Úgy tűnik, Gergye Krisztián Adaptáció Trikolor című ?gyorsreagálású? darabjában szerencsés módon találkozott e két oldal, megfejelve azzal, hogy a direkt történelmi utalások és a teljesen konkrét idézetek többféle idősíkon, többféle régi és újabb időben is érvényesek lehetnek, így maga a konkrét idő végül kiterjed a bármikorra, a bármikor ismétlődhetőre, vagyis nem reménykedhetünk abban, hogy valami elmúlt, lezárult. Ez a nyitva maradó és egyben nyomasztó lehetőség ad súlyt a hosszú alcím (Identitásjáték szélesvásznon avagy hogyan told jobbra a bajt) identitásjátékának, amely lényegében az adott történelmi-társadalmi alakulatból érkező külső kényszerek és ugyanakkor a fönnmaradásért hozott és gyakran megalkuvó személyes döntések váltásaiban nyer formát. Az úr, úrhölgy, úrasszony, a polgár, polgártárs, kartárs, elvtárs (női változataival együtt) és az egész visszafelé, aztán megint elölről(?) végtelenített folyamatában az önazonos én lebontása, különféle technikájú szétszerelése zajlik, s abszurd módon olykor épp az alanyok hajlékony vagy lemondó hozzájárulásával. Az Adaptáció Trikolor színpadán keveredik a valódi és az irreális, sőt, már az is megítélhetetlen, hogy melyik ez, és melyik a másik. Még a figurák hitele is kétséges, mert a változó helyi értékek között változó identitásuk lehetetlenné tesz bármiféle folyamatos minőséget, karakterbeli állandóságot. Mindenki sok szerepet visz (az életre és a színpadra gondolva is), ráadásul hangját, saját híján, többnyire mástól kölcsönözve. Egyetlen pillanat akad, amelyben valaki azonosnak tűnik önmagával; a temetési szertartás halottjára gondolok. De nem, még itt sincs vége a játéknak, mert az identitás tudományos megközelítéssel ?soha nem egy teljes és befejezett meghatározottság, olyannyira nem, hogy még a halállal sem válik véglegessé, hiszen mindig lehetőség van a post mortem átértékelésére?. Nyomasztó ez a nyitva hagyottság, az idő, a jelenségek, a hatalom és a személyes kényszertörténetek bizonytalan távlata. Gergye Krisztián nem ad konklúziót, nem ad feloldást, a műve végéhez írt grandiózus szólójában személyesebb színekkel írja újra az élet hivatalos és magánfejezeteit, mintha azt mondaná, a dolgok egymásról leválaszthatatlanok.
