Hód Adrienn legfrissebb koreográfiáját alapos felkészülés előzte meg és ez kétségkívül belejátszik abba, hogy a koreográfus mestermunkájának örülhetünk e pontos produkcióban, amely egyébként kíméletlen tánc- és karaktertörténeti torz tükör. A Gödörben 2010-ben bemutatott, természetesen improvizációra épülő Mindennapi rutin sorozat hat része alatt, valamint egy négyhónapos berlini ösztöndíj során alakíthatta ki a társulat azt a formabontó és ugyanakkor konstruktív táncnyelvet, amelyet az előadásban már magabiztosan használ.
A darab a XV. századi Itália egyik fő táncstílusáról (bassa danza) kapta a nevét, amely szó szerint alacsony táncot, illetve zenét jelent, vagyis nincsenek benne kötelező szökellések, lehet rögtönözni, felülírni a lejegyzett kottát és az előírt mozdulatsorokat. Hód Adrienn koreográfus ?alacsonyan szálló? táncosai roncsolt reneszánsz mozdulataikkal azért meghullámvasutaztatják a nézőt, messzire viszik, egy bénult világból a vágyott harmóniába és vissza, hogy maga sem tudja épp, hol utazik. Olyan, mintha Hód Adriennek az improvizáció is túl kötött metódus volna, ezért lázasan keresi a kiutat. A bál fő figurái, egy ártatlan ördögi négyes, a maguk megejtő módján, sok humorral (kis túlzással) az emberiség XV. és a XI. század közötti vidámparkjában tárlatvezetnek minket. Társtalan és társas táncaik egy olyan játékot idéznek, amely valaha sok résztvevős csata volt, mostanra kvartett, amelynek tagjai vagy kilökik egymást a küzdőtérből, vagy együttműködnek és mind bennmaradnak. Végig nem dől el persze, hogy mit választanak. Mizsei Zoltán korhű (reneszánsz, korabarokk) élőzenéjével és énekével szakrális jelleget kap a középkori, sötét meséket és egy metropolisz utcai találkozásait ugyanúgy idézni képes táncmű. A jórészt élőben játszott zene meghatározott stílusa miatt a táncosok vakmerő improvizációi is kínos pontossággal előre betanult mozdulatoknak tűnnek, ami persze azért is van, mert biztos a tánctudásuk és pontos a koreográfia. Így képesek tartani a szigorú táncrendet, miközben a szétbontott mozdulatokból minduntalan új formákat hoznak létre és különböző, egyéniségeikből hozott túlzó gesztusaikkal díszítve mindez feloldódik egy végtelenített, posztmodern karneválban, amelynek egyes jelenetei fraktál-szerűen visszatérnek. Mindezt díszlet nélkül, egyszerű jelmezben, letisztult fényekkel, hogy semmi ne vonja el a figyelmet a táncról. Molnár Csaba, Garai Júlia, Marko Torrice és Cuhorka Emese pedig gátlástalanul bánnak a mozdulatokkal, nem fukarkodnak a gesztusokkal, még a gravitációnak sem engedelmeskednek rendesen. Nem nehéz őket táncba vinni, ez ebből az igazán kiválóan sikerült experimentális, önreflexív tánc-groteszkből kiderült.
