Kun Attila tavaly - jól ismert koreográfusi fogásait alkalmazva - készített három tipikus Kun-darabot (plusz egy szólót). Közülük - véleményem szerint - az Erkel Színházban bemutatott Ex it 2 sikerült a legjobban.
Napjaink kortárs alkotóművészeinek, életművük készülte közben többször "kötelező" stílust váltaniuk, alapvető fordulatot venniük, vagy legalább gyökeresen megújulniuk. Ha ezt nem teszik meg, néhány év alatt "korszerűtlenné" válhatnak, sőt kimaradhatnak az évenkénti állami finanszírozás, a pályázatok vérkeringéséből. Az ebből fakadó premier kényszer, és a mindig újdonságot igénylő befogadói elvárások sokszor őrült, nem normális tempóra kényszerítik az alkotókat. Ebben a helyzetben kifejezetten kockázatos évekig elmélyülni a koreográfusi motívumkészlet variálásában, továbbfejlesztésében és alapos kidolgozásában. Kun Attila mégis ezt teszi.
Az Ex it 2 előadásán nem érződik a megújulás görcsös szándéka, de a "kötelező" útkeresés kínlódása sem. A koreográfus letisztulttá vált eszközeit könnyedén, magabiztosan alkalmazza, és értelmezhető jelenetek egymásutánját pergeti - lendületesen és muzikálisan. A darab elején sokadszorra figyelheti meg a Kun-bemutatókat követő néző a nő és férfi érintkezési zavarát artisztikusan ábrázoló sajátos vezérmotívumot - ezúttal Kozmér Alexandra és a szerző ihletett előadásában. A páros tagjai mindhiába igyekeznek megérinteni egymást, végtagjaikkal, testrészeikkel, szájukkal kb. tíz centire tudják csak megközelíteni a másikat, aztán ideges rángások kíséretében eltávolodnak. Még legalább két Kun-koreográfiában látható hasonló akció, a motívum mégsem tetszik - most még - önismétlő modorosságnak. Nem ismeretlen az alábbi ötlet sem: férfiak érthetetlen szöveget erőszakosan ordítva, verbálisan "ledumálják" az agressziót kényszerből tűrő nőtársaikat. A több Kun-koreográfiában variált jelenet a különböző darabok más-más kontextusában rendszerint többletértelmet kap. A tudatos motívumkezelés mellett az Ex it 2 legfőbb értéke a zenével együtt alakuló-lüktető koreografikus kompozíció. Jó, hogy rendszeresen visszatérő nyugvópontok találhatók benne (olyankor egyszerűen, ritmikusan néhányat előre-hátra lépkednek a táncosok), amelyekről elrugaszkodva a többnyire örökmozgó figurák újabb mozdulatépítkezésbe kezdhetnek. A koreográfia és az (Alexander Balanescu kvartett által jegyzett, élvezhető, izgalmas) zene a vége felé felpörög, a darab legvégén pedig újra előtérbe kerül az ezáltal főtémaként értelmet nyerő jelenség: Kozmér és Kun "érintkezési zavara". (Kutszegi Csaba)
