A Mélykék 1 táncosra és 3 érzékelési alrendszerre ? hang, szín/fény, mozgás és ritmus-képletek változó viszonylataira ? komponált, játékossága és látszólagos könnyedsége ellenére is minden pillanatában határozottan kézben tartott, tudatosan megkomponált előadás. ?Kísérleti változata?, a Kékör érzékszervi-kalandtúrája a Műhely Alapítvány szervezésében létrehozott ? Az Ismeretlen Kutatása ? improvizációs alkotóműhely keretében született meg (MU Színház, 2009). Egy évvel később, a korábbi kísérlet 3 résztvevője ? Rózsavölgyi Zsuzsa, Terebessy Tóbiás, Vicsek Viktor? a Sín Kulturális Központban kapott lehetőséget egy darab létrehozására. A csapatmunkában addigra már összecsiszolódott hármas a Kékör tapasztalatainak újrahasznosításába, a nyitva hagyott utak feltérképezésébe, a művészeti ágak közötti szörfölés és kapcsolatkiépítés folyamatába további résztvevőket ? Bartha Márk, Márton Péter, Szakál Andrea ? vont be.
Ennek a kollaborációnak az eredménye a Mélykék multifunkcionális és változékony színpadi tere, amely saját szabályokkal bír: tánc- és mozgástér, de egyben érzékelő felület, reakcióképes audio-vizuális környezet is, hátul vetítővászonnal lezárva. Reagál a táncosra: a mozgásingerek hang- és fény/szín-rendszerek reflex-szerű változásait indítják be. Ugyanakkor a táncosnak is igazodnia kell a ?hozzáférések? követelményeihez: pozíciója, az általa birtokolt kontroll mértéke nem állandó, az előadás folyamán változó. Fénysávokat irányíthat, emelkedő zöldbe gázolhat, mélykékbe merülhet alá, vagy akár a hippi-korszak diavetítétes pre-VJ-technikáját idézve absztrakt mintázat vetítőfelületévé válhat a színek metszéspontjában. Néha pedig mintha valamiféle speciális theremin-változatot üzemeltetne: szín- és hang-átmeneteket hív elő a mozdulatai minőségével (gyors, lassú, stb.), s akár értelmes szavakat is képes ?kimozgatni? a hangzó térből.
Történet, narratíva helyett, talán inkább egy ?kutatási téma? egyáltalán nem száraz analízise, részfeladatainak valahonnan valahová tartó iránya rajzolódik ki. Pedig könnyen végigpörgethető, hogy milyen sokváltozós rendszert kell összehangolni és uralni ebben a mobil színpadi laboratóriumban, mint ahogy az is, hogy az egymásba nyitott, egymásba átkonvertálható érzékszervi utak mennyi új tapasztalat és értelmezés forrásává válhatnak. A határátlépések közben aktivált eszköz- és stílusváltások úgy indítanak be műfajközi párbeszédet, hogy közben eltérő érzelmi és hangulati alapú asszociációs bázisokat hoznak működésbe. Hol az egyik, hol a másik érzékszervi út dominál, ?tölt fel? élményekkel, működteti a fantáziát. A néző önkéntelenül is nagyobb egységekké próbálja összefűzni a rövid, lazán kapcsolódó jeleneteket: így jut el az élőzenés, beatboxos fél-improvizációtól a testre (fejre) erősített szenzorral vizuális és akusztikus közeget teremtő mozdulatokon át, az utolsó harmad real-time virtuális testszobrászatáig. A digitalizált látvánnyal együtt elszabadul a képzelet is: az extrém-húsplasztikák, az égnek álló, négylábú szürrealista ősnő-virágkehellyé torzuló test, vagy a kézrovarok, ujjas ízeltlábúak rajzása után már nem lepődünk meg a zárójelenet virtuális önfelszámolásán. A hátsó vetítőfelületen örvénylő, önmagába tekeredő csigaház-motívumot már csak néhány egyszerű mozdulatsorral ? hajigazítás és kibontás, ruha leeresztés ? alakítja(?), kontrollálja(?) a program középpontjába szippantott ?táncosnő?. Ez a végpont: a látvány felülkerekedik a mozgáson, az analógtól a digitális mandalából kikopó testig, a személyiségvesztésig vezetett az út.
A Mélykék a példa rá, hogy kiépült ? még létezik ? egy hazai infrastruktúra, amely helyet, időt és eszközöket biztosít a kísérletezéshez, a színpadi tapasztalat és rutin megszerzéséhez: fiatal, kísérletező kedvű művészeknek, alkotócsoportoknak ad alkalmat arra, hogy egy ideiglenesen megteremtődő szellemi közösségből, együttműködésből akár hosszabb távú munkakapcsolat és időtálló produkció jöhessen létre. A műhelymunka a lényeg: a friss szemlélet, illetve a ? mind a téma, mind a felhasznált technika tekintetében ? aktuális problémafelvetések becsatornázása egy kreatív folyamatba. Ez pedig, ha sikerül megtalálni a kutatás és kísérletezés megfelelő formáit, és végig fenntartani az együttműködés örömének és szabadságának optimális szintjét, izgalmas, továbbgondolásra is érdemes műfajközi hibrideket, megoldásokat eredményezhet.
