A Budapest Tánciskola és Angelus Iván rendező a Vű bemutatásával új műfajt teremtett. A BUTI-nak nem ez az első rendhagyó estje, de talán először sikerült egy teljes iskolai előadáson koncepcióba illesztett oktatási és előadóművészeti célkitűzéseket artisztikus harmóniában, ilyen színvonalon megvalósítani.
A hallgatók számára az előadás ? ha szigorú osztályozó tanári konferencia nem is követi ? nyilván fontos megméretés. Ennek ellenére görcsös drukknak nyoma nem látszik az előadókon, és ez nem a laza, jó hangulat miatt fontos, hanem elsősorban azért, mert a prezentált műfaj, a kortárs tánc sine qua non-ja az egyéni kreativitás, amely merev drillben nem bontakozhat ki.
A több mint tíz tétel mindegyikét hallgatók koreografálták, de nem magukra, hanem társaiknak. A kortárs táncban bevett gyakorlat, hogy koreográfusok maguknak készítenek szólókat, vagy fellépnek saját darabjaikban (a BUTI-ban nyilván ezt is gyakorolják), de sokrétűbb tapasztalatszerzésre nyílik lehetőség, ha a tánctanonc nem magán, hanem máson próbálhatja ki alkotói ötleteit. Az egymást követő jelenetekben aztán természetesen változik a leosztás: aki az egyikben koreografált, betanított, próbát vezetett, az a másikban táncosként fogadja az instrukciókat.
Stúdiumon nem bűn a motívumlopás, sőt kifejezetten szükségeltetik, hogy a hallgatók megismerkedjenek a műfaj lehetőleg valamennyi eredményével, éppeni trendjeivel. Hiba lenne viszont a mechanikus másolás. A Vűben jól látszik, hogy a fiatalok nem szolgaian másolják a ?nagyok? jól ismert kliséit, hanem magukévá teszik, egyéniségüket mozgósítva továbbfejlesztik azokat. Az esten látható-hallható szövegmondás, gömbre vetített, beszélő arckép, áriaintonálás füttyszóval, ?együtt-táncolás? vetített konkrét és absztrakt mozgóképpel, különös jelmez- és eszközhasználat, felfokozott manírok ? felbukkan a kortárstánc-színpad szinte valamennyi jellemzője. Az ilyen sokféle összetevőből szerkesztett előadások szoktak negyedóra múltával menthetetlenül széthullani.
De a Vű nem esik szét, kerete és főleg a rendezői koncepciója láthatatlan szálakkal összetartja. A láthatatlan szálak titka egyszerű: a fiatal alkotók és előadók folyamatosan reagálnak környezetükre, munkájukkal állandó interakcióban vannak a tényleges valósággal (hisz kortárs koreográfiáik, ha elvontan is, de arra utalnak), de mindeközben a műelőzmények színpadi eszközeire is reagálnak (hiszen azok használatát kell elsajátítaniuk). A Vű előadását az teszi végig élővé, hogy kettős a referenciatartománya: egyszerre vonatkoztat a megismerendő világ és a birtokba veendő tananyag valóságára.
