Mi látható és mi nem az előadásban? Nem a női sztereotípiák, a férfitekintetet uraló közhelyek, hanem a letisztult forma, az eleven "tartalom". A változni tudás képessége, az önazonosság maradandósága, és nem a plasztikai műtétek műanyagai, az implantátumok világa. Nem előre gyártott pózok, reklámszlogenek, hanem a mozdulat önfeledt öröme, ősi tánc.
Nők, a maguk fenségében, alázatában, és nem púderfelhő, tűsarok, dekoltázs-erotika. Érzéki szenvedély, de nem önpusztító. Koncentrált energia, de nem fékevesztett. Nem a "második nem" elnyomottjai, emancipálódni vágyó feministák, s nem is seprűn lovagló boszorkányok, szárnyas angyali lények, hanem létező embertársaink, "hitvesek és barátok". Mindenekelőtt azonban művésznők, médiumok, igazságnak, szépségnek közvetítői, Bonifert Katalin, Bodor Ildikó, Maros Anna és Mándy Ildikó. Tudásuk, művészetük - a fosszilis anyag - lehetőség a reprezentációra, megelevenítésre. Táncukban ősmaradványok nyomaira lelhetünk, aminek regisztrálása, "leltárba vétele" nem az archeológusok dolga.
