A Kőbányai Zenei Stúdió könnyűzenetanáraként ugyanarról szoktál beszélni, mint amiről a Petőfi Kulturális Program műsora szól?
Az iskolában zenészeket készítünk fel különféle feladatokra, ezért a tananyag természetesen sokkal részletesebb. Ott három éven keresztül, a gramofonkorszaktól napjainkig tanulják ezt a tárgyat a növendékek, ráadásul nemzetközi vonatkozásban is. De az tananyag, a Legendás-műsor pedig show. A másfél órás programba még a magyar könnyűzene-történetnek is csak egy részhalmaza kerülhetett be: kifejezetten a legendás magyar dalokra koncentrálunk. A műsoridő csak arra elég, hogy az 1966-tól az 1990-es évek közepéig tartó sztorin nagy perspektívából végigtekintsünk.
Az iskolában zenészeket tanítasz abból a meggyőződésből, hogy a magas szintű zenei képzettségen túl a komplexebb és tágabb zenei műveltség megszerzése is elengedhetetlen. Miért tartod ezt fontosnak laikusok számára is?
A zenészeknél ez a szakmai ismeretek része, ahogy mondjuk a képzőművészeknél is elengedhetetlen a régi mesterek ismerete és megértése. „Civilek” számára egészen mást jelent ez a fajta horizontszélesítés. Az idősebb korosztály számára, akik átélték a régi időket, nosztalgikus élmény végighallgatni egy ilyen előadást. A fiatalok pedig, akik sokszor először hallják a régi dalokat és sztorikat, inkább afféle oral history történelemórát kapnak.
A könnyűzene a Kádár-kori Magyarország történelmének szerves része. Olyan korszakról van szó, amikor a zene sokkal meghatározóbb volt az emberek számára, mint ma. Sokkal szélesebb és lelkesebb közönséget vonzott, és emiatt a politikához és a gazdasághoz nagyon érzékeny kapcsolat fűzte. Mi olyan ablakot nyitunk ki, amin át a közönség nemcsak az elmúlt korok ikonikus zenéire láthat rá, hanem az adott időszak korszellemére és hétköznapi világára is. A kultúra és a hétköznapi emberek érzései, élményei a zene felől közelítve is bemutathatók.
Mitől lesz egy dal legendás?
Ez nehéz kérdés. Legendás magyar dalok címmel van egy sokkal bővebb előadásunk is, amellyel a Művészetek Völgyében, a Póka Udvarban szoktunk fellépni. Ott napról napra ötször másfél órában játszunk legendássá vált magyar dalokat, ráadásul többféle tematikába rendezve. Bátran mondhatjuk, hogy nagyon sok magyar dal van, amely így vagy úgy, de legendássá vált. Ebbe az utazó műsorba önkényesen válogattunk slágereket. Próbáltunk olyan előadást összeállítani, amelynek lehetőleg mindenki minden dalát ismeri, a Hol jár az eszem?-től a Jég dupla whiskyvelig. Mindenki énekli A 67-es útat is, és a diszkókorszak dalai is túlélték az évtizedeket. Emiatt joggal tarthatjuk őket legendásnak. Befért a műsorba az Elszállt egy hajó a szélben is a Kextől, amit már kevésbé őrzött meg a közös emlékezet. A műsor dalai egy-egy korszakot vagy témát reprezentálnak, ez is fontos szempont volt a válogatás során.
Csak szakmailag jónak ítélt dalok kerültek be, vagy olyanok is, amelyek nem a nívójuk miatt érdemelték ki a legendás címkét?
A szakmaiság sokat változott az elmúlt évtizedekben. A ’90-es évek közepén teljesen más szempontrendszer alapján ítéltek jónak egy Charlie-, mint mondjuk a ’66-os táncdalfesztiválon egy Illés-dalt. A műsorban elhangzó dalok mindenesetre „elég jónak” számítanak. A szocializmus időszakában eleve nem is nagyon kerülhettek „rossz” dalok a közönség elé, mert a cenzúra – mind a politikai, mind a szakmai – lenyesegette a megítélése szerint rossz irányba növekvő ágakat. A rendszerváltás utáni időszakban ez a fék már nem működött, és a nagyszerű fejlemények mellett jó pár hajmeresztő produkció is volt. De azok nem kerültek be a műsorba. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy minden bekerült dal fontos, művészi vagy meghatározó-e, akkor az a válaszom, hogy nem, mert ott van köztük például a már említett diszkóegyveleg is. De ha valamelyik korszakban egy dal vagy produkció népszerű és a hétköznapokban fontos volt, akkor – a hitelességhez ragaszkodva – ezekről is beszélnünk kell.
Hogy épül fel ez a „tananyag”. Szóbeli tudásátadás és zene is van benne?
A műsor feszes, kidolgozott, de sok elemében improvizált. Az elején egy nyitánnyal bekapcsoljuk az időgépünket, ezt követően egymást váltja az elbeszélés és a zene. A dalok közt képekkel és történetekkel idézzük fel a korszakot. Sok szó esik az egykori politikai és gazdasági viszonyokról, a közönség érzéseiről, divatokról és ezer más kapcsolódó témáról. Sok a színes tudásmorzsa: például hogy a legendás ’66-os táncdalfesztivál idején még bőven nem minden háztartásban volt tévékészülék. Az idősebbek az ilyeneket hallva bólogatnak, a fiatalok pedig meglepődnek. A közönség összetételének és részvételi hajlamának megfelelően minden műsor egyedi. Sok helyen találkozunk olyanokkal, akik imádnak bekiabálni, szerepelni, velük többet beszélgetek, de láttunk már zárkózottabb közönséget is, amelynek tagjai inkább hátradőlve élvezték az előadást. A műsor nagyjából fele élő zene, a dalokat kortárs hangszerelésben játsszuk el. A másfél órába így 16 dal fér bele, amelyek közül néhányat egybefűzve adunk elő. Végső soron a zene a kulcseleme ennek az egésznek: mert hangos és mert élő.
Milyen közönség fogadott és milyen élmények értek benneteket a turné során?
Ez csodálatos úti élmény, tavaszi Magyarország-szafari! Gyönyörűbbnél gyönyörűbb helyeken járunk szerte az országban, jellemzően kistelepüléseken. Nagyon sokféle művelődési házban fordulunk meg, sokféle művházvezetővel és közönséggel találkozunk. Magyarország jó hely; csodás, amikor minden virágba borul. A közönség mindenhol jókedvű, barátságos és nyitott volt. Jártunk egykori moziépületekből kialakított kultúrházakban, ahol még lefújhattuk a port az ősrégi mozigépekről, és az is megesett, hogy a falu igen jó kedélyű népe a disznóvágásról érkezett a bulira. Útközben spontán pálinkaverseny is kialakult: mivel mindenhol jobbnál jobb pálinkával kínáltak bennünket, elkezdtük nyilvántartani, hogy hol kaptuk a legjobbakat.
Ti is nyertek valamit a koncertekkel? Tudást, élményt, motivációt, lelki töltetet?
Mi leginkább Magyarország-hangulatot tudunk magunkba szívni általuk: rengeteg élményt, emberi impulzust, helyi sztorikat és sajátosságokat, amelyek révén mi is gazdagodunk. Úton lenni mindig tanulságos. Megesik ugyan, hogy 15 órásra nyúlik egy munkanap, de összességében azt mondhatom, hogy ennél jobb kulturális kalandot nem is kívánhat magának az ember.
Az előadás azzal, hogy fiatalok és idősek egyaránt ott ülnek a közönség soraiban, képes hidat verni a generációk közötti szakadék fölé?
Olyannyira, hogy ezt külön bátorítani is szoktam a műsor végi összefoglalóban: a zene jó alkalom a múltról beszélgetni. Nem feltétlenül a zenéről, hanem úgy általában az életről. A koncert után sokan odajönnek, és vég nélkül mesélik az élményeiket. Műsor közben néha azt is érezni, hogy a közönség kicsit komorabbá válik, például amikor a kádári besúgóhálózat kerül szóba. Az idősebbeknek a múlt dolgait és hangulatait segítenek magukban helyretenni ezek a részletek, a fiatalabbaknak pedig kérdezni.
A programok a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával, a Nemzeti Művelődési Intézet szervezésében valósulnak meg.
