Táncoljuk körbe az országot! - Szatmári táncok

Az
Alföld északkeleti részén, a Felső-Tisza vidékén találhatjuk meg a csárdás és a verbunk legszebb, legváltozatosabb válfajait. A táncmesterek és a
tánciskolák a nemzeti romantika megszületésének idején, a 19. században
jelentek meg először, így gyorsan divatossá vált a két új magyar
táncstílus. 

A
Táncolj velünk! című néptáncoktató filmsorozat 1998 és 2008 között
készült gyermekeknek a nemzeti könyvtárban. Az ismeretterjesztő széria a Martin
György Néptáncszövetség és az Örökség Népművészeti Egyesület kezdeményezésére
indult, összeállítását pedig az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk
Tárában működő Magyar Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány végezte.

A táncokat, amelyeket a MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánckutató Archívuma filmjeivel illusztrálnak, az Országos Széchényi Könyvtár YouTube-csatornáján teszik közzé május végéig, péntek délutánonként. A filmsorozat kiválóan használható minden közösségben gyermektánc oktatására; alkalmazásával nem csupán a képzett táncpedagógusok, hanem a néptáncot alapszinten ismerő oktatók is kitűnő eredményt érhetnek el. A sorozat szerkesztője és forgatókönyvírója dr. Diószegi László történész, Harangozó-díjas koreográfus, rendezője Szécsényi Anikó, az OSZK munkatársa.

A verbunk a Felső-Tisza-vidék
egyik legfontosabb és legközismertebb tánctípusa, gyakori a magyar verbunk vagy a magyar szóló elnevezése is. A két
világháború között sokszor ezzel kezdték a mulatságot, és a legutóbbi időkig
közkedvelt táncként tartották számon. A férfiak a zenekar előtt csoportosan,
karéjban kezdték a tánclépéseket, amelyek azonban nem voltak kötöttek, mindenki
szabadon járta a saját motívumait. Más területeken a verbunkot mutatványos, bemutató jelleggel gyakorolták. Az
Ecsedi-láp vidékén a magyar verbunkot
a kiemelkedő tánctudás mértékeként emlegették, amely a mulatságok tetőpontján
táncolt fő látványosságnak számított.  

A térség tánckultúrájának legközkedveltebb darabja a 19. században
divatossá vált csárdás, amelyet a lassú, csendes, magyar csárdás, ugrós és
félugrós neveken is emlegettek. A
hagyomány tovább élését segítette, hogy ezen a vidéken a nemzeti kultúrát őrző
és ápoló dzsentriréteg is sajátjának tekintette és táncolta a csárdást, ami
kedvezett annak, hogy a parasztság tovább őrizze táncát, nem érezvén azt
ósdinak, elavultnak. A csárdás
összefogódzási módjai rendkívül változatosak: előfordul az általános váll- és
derékfogás, a társastáncok félderékfogása, az egy- és kétkézfogás, de
közkedvelt az oldalt fogás is. A frissben
gyakori a kar alatti kiforgatás és a külön figurázás. A lassú elsősorban a két- és egylépéses motívum változataiból,
forgásokból, félfordulósból, csapásokból, bokázókból, hátravágásból áll.

A frisset elsősorban az
különbözteti meg a lassútól, hogy itt
a függőleges hullámzás erőteljesebbé válik. A friss főbb motívumai: cifra,
kisharang, felfordulós, hátravágás, hegyező, kopogó, emelkedő-süllyedő
lippentések és a sok csapásolás. A körcsárdás
vagy négyeselés az első világháború
után vált divatossá. A csárdás közbeni körtánc változatossá tette a táncot, és
nem annyira fárasztó, mint a páros csárdás. A csárdás speciális formája a hármascsárdás, amely bemutató ügyességi
táncként, lakodalmi osztótáncként fordul elő, s általában olyan alkalmakkor,
amikor kevés a férfi.