Voltak persze táncosok is, mégpedig a lakótelep-díszlet háztömbjei, amelyek vidáman vagy fenyegetően szteppeltek, gördültek tovább, pontos koreográfia szerint, hirtelen változtatva az adott jelenetekhez a teret. Az épp nem szereplő színészek-táncosok mozgatják az egészet a Hajdu Szabolcs által szerkesztett, kellemes, az előadást nem túlságosan meghatározó, könnyed dzsessz zenére. Külön is élvezetes előadás a díszletfunkcióból szereplőkké varázsolt lakótelepi házak expresszionista balettje, attól kezdve, ahogy az elején fenyegetően meghajlanak, egészen odáig, ahogy kiengednek, kilöknek maguk közül egy-egy embert, megmutatnak egy párt, furcsa, terhelt viszonyokat a málló falak között, vagy éppen elnyelik a lefojtott, minimál párbeszédeket. A Horváth Csaba vezette, Fortedanse társulatával készítette az előadást Hajdu Szabolcs, aki jól gondolkodó, a fragmentált élettörténeteket kellemes szürreáliává összegyúrni képes rendező, és érezhető, hogy nem volt ismeretlen számára a jól kondicionált csapat, amely ebben a formában először került ?idegen? rendező kezébe a debreceni, ?forradalmi? Tavasz ébredése óta.
Földeáki Nóra, Sipos Vera, Simkó Katalin, Andrássy Máté, Kádas József és Krisztik Csaba jól összeszokott színészcsapat. Blaskó Borbála pedig valóban a táncból került ide (Pina Bausch-tanítvány, egyébként Közép-Európa Táncszínház), általában emblematikus a szerepe, de jól alkalmazkodik a színészekhez, kevés beszéddel beéri, és ebben az előadásban valóban minimális szöveget kapott. Ezúttal egy angyali prostituáltba foglalták a lényét és kiegyensúlyozottan nem ?táncolta? le a többieket.
Hajdu Szabolcs amúgy is a ?földön? járt, ami a darabot illeti, szerzői-rendezői színházat csinált, három hét intenzív munkával, a próbák közben írta karakterekre, a szövegeket és a karaktereket pedig a mozgás, a testtartás határozza meg, így a kör bezárul, a kígyó a saját farkába harap, kiderül, hogy mégis egy komplett mozgásszínházi társulat áll a színen. Néhány iszonyú szórakoztató ?show? betéttel ezt külön is bebizonyítják. Az Andrássy Máté alakította fő strici és egyben telepi prédikátor, illetve pap olyan ?hammond? szóló pantomimet nyom le a végén, amelyben az egész szomorú cirkusz feloldódik, és a lepattant háztömbök falai adják a másikat. Meg természetesen Krisztik Csaba sem maradhat ki, a társulat posztmodern Fred Astaire-e, aki a fő gonosz szerepében tetszeleg, holott épp egy kisstílű bűnöző, miközben párkapcsolati bántalmazó. Bankrablást táncol el, lézerfényeknek álcázott zsinegek között, a Moulin Rouge fő műsorszáma sem volna különb. Kádas József hősszerelmes, vagy nős szerelmes, nem lehet tudni, mindenesetre nikotinfüggő, néha előfüstölög a falak közül, és a szerelmét keresi, nyomok után kutat a szomorú lakótelepi lakásban, ahol valaha élt. Sipos Vera a szerelem tárgya, bohóc figura, de prostituált akar lenni, vagy utcazenész, még maga sem tudja, egy harsonával a bal kezében jár, ez a különös ismertetőjele. Mindig időben fújja meg a hangszerét. Simkó Katalin szomorú, gyermektelen családanya, emésztési problémákkal, tipikus áldozat, a ?nem lehet így élni? életérzés szobra, jobb világra vágyik, ezért elmegy gyónni is néha, de nem szereti a konkrétumokat, nem szeret semmit kimondani. Végül Földeáki Nóra, szerepe szerint Madame Faszkalap, a telepi prostituáltak főnöke, a pap-strici élettársa, baljós alak, boldogtalan, de jószívű, a fiatal, kamaszfiús színésznő erre a szerepre felvette a vén kurva figurát, úgy mozog, mint saját maga rajzfilm-változata. Iszonyú groteszk.
Szóval a díszes kompánia így él együtt egy halott városrészben, találkoznak, párbeszédeket folytatnak, de mindhiába, nem értik egymást, csak úgy léteznek a falak között, jobb életre vágyva és szeretve, de nem kímélve egymást. Hamisítatlan posztmodern színház, a látvány és a szöveg fragmentumokból, színészetből és mozgásból úgy áll össze a történet, hogy nincs is történet, véget ért, de mégis ott van a kétségbeesésből kisegítő humor, az élni azért jó, még így is ígérete.
