Táncórák idősebbeknek és halandóknak

Kifejezetten várom már a MU Terminál tánciskola bemutatóit. Egyrészt nincsen még egy hely széles e hazában, ahol ilyen plasztikusan láttatja magát, mint vonulnak végig a kortárs koreográfusok a felnövő, következő generáción, és mit hagynak maguk után, amire a test majd biztosan emlékezik. Másrészt szeretem az intim hangulatot, amikor a végén tombolnak a szülők, barátok, kollégák, és tudom, hogy nem feltétlenül az esztétikai minőségnek szól, de szeretettel, gondoskodással csattan a tenyér. No meg legalább irigykedhetek, hogy mennyivel jobb nekik itt a kortársban, mint élni a szorongós balettvizsgák tüllös emlékeivel. Persze voltak kivételes pillanatok, és most is csodálattal tölt el az, ahogyan abszolválják a koreográfusi álmokat az elhivatott tanulók. Például azt az elképzelést, hogy az alacsonyabb és kisebb fiúnak a kettőből minduntalan a szeretetreméltó vesztes szerepét kell alakítania.

 

Hat táncos összehajol, így veszi kezdetét a bemutató, amelyben Fejes Ádám egy kollégiumi szlogent igyekezett láthatóvá tenni a színpadon. "Hiszen, ha csomag nincs is, anyád még lehet, sőt még csókol is. Ez az ellentmondás jellemzi legjobban jelenlegi érzelmi állapotomat, és ez az, ami kihat a táncosokkal való együttműködésem minden pillanatára is" - így vall a koreográfus a színlapon. Aha, gyakorló neurotikus, ez már csak nekem való, gondolom, és ami még jobb, beszélni is szeret róla, mi több, táncban beszéli el. Aggodalomra semmi ok, ennél azért jobb a darab, egy zárt közösség csoportdinamikáját vázolja fel, a lehetséges választásokat, a nyomasztó magányt, a kényszerű egymáshoz csapódást, aminek semmi köze ahhoz, hogy minden madár társat választ, de néha egyenlő lehet a szexualitással, vagy éppen az alá- és fölérendeléssel.

 

A zene vad, vagy szívszorító latin, túlságosan karakteres, de ha úgy vesszük, az élet nem is más, mint egy végtelen milonga, táncos benne minden férfi és nő. A fények megemelik a történetet, bezárják, feldarabolják, elszeparálják a viszonyokat, miközben a szinkronok többször jól elcsúsznak, mintha nem tréningeztek volna a szereplők eleget.

Sebaj, ettől még nagy a siker, és előkészíti a work in progress mámort, ami Hámor József darabjában éri el a csúcsokat. Mi más lehetne ezen a színpadon kimeríthetetlenebb téma, mint a jó öreg próbafolyamat. Öltözői, sőt tánciskola folyosói életképpel indul az előadás, már amennyiben kezdődik és ezek nem éppen  egy másik darab záró képei. Kedves tabló, ahogy a két koreográfus, mint mester vagy kolléga, a tanítványokkal cseveg. Két profi táncos a Gangaray társulatból a falnál ül, hogy kicsivel később kiemelkedhessen a szürke tömegből, és táncra perdülhessen. Megérkeznek a "kicsik", akik bemelegítenek, majd a koreográfus vigyázó tekintetétől kísérve rendezett mozgásba kezdenek. Egészen viharosan ropják, kerek és kemény mozdulatokkal, bizony sokkal jobb összhangban, lendületesebben, mint az imént. A mozdulatszínházat nem zavarja meg súlyos absztrakciós kényszer, örömmel bele lehet feledkezni, ámulni a természet szerencsés, tehetséges gyermekein. Aztán jönnek a profik, előtáncolnak egy kis ideig, a fiatalok szoros, bizonytalan nézői kórust alkotnak mögöttük, aztán megint csak a MU Terminál reménységei következnek, hiszen az ő estjük ez, és eltáncolják nekünk az urbánus tavaszt, mint a makrélák kara, egyre szűkülő térben, végül csak a fény konzervdobozaiba zárva.

Végül ünneplés persze. A "nagyok" is mindannyiszor kijönnek meghajolni külön, mint az Operában. Nekem valahogy jobban illett volna a munkabemutató dramaturgiába, ha a lábmelegítőikben, falnak dőlve, lazán várják ki a sikert. Persze a tapsból sohasem lehet elég.