Táncosként is kreatív alkotó lehetek

- Azt mondtad, a színpadon könnyebben elengeded magad, mint civilben. Ha a színpadra lépsz, mi történik veled, egyszerűen átkapcsolsz?

- Egyre kevésbé választom külön a táncot és a színpadon kívüli életet. Színpadra lépve nem kapcsolok át, nem leszek más ember, csak magasabb energiaszintre váltok: érzékenyebb leszek, levetem a védőpajzsom. Civilben valóban kapok olyan visszajelzéseket, hogy zárkózott vagyok, a nehezebb periódusokban pedig hajlamos vagyok humor mögé rejteni a szomorúságomat, gátlásaimat. Egyébként mind táncosként, mind nőként jobban érzem magam így, harmincon túl. Nagy szerencsém, hogy nemrégiben dolgozhattam Vicky Shick-kel és Karczag Évával, akik a Trisha Brown Companyban táncoltak. Az Operában negyvenöt felett - úgy tudom - nyugdíjba küldik a táncosokat, ők viszont bebizonyították, hogy a táncos negyvenöt felett érettebb, bölcsebb szakaszában még magasabb szintre fejlesztheti a tudását, ahelyett, hogy az idő múlásával, tele sérüléssel, leépülne és margóra kerülne. A velük való munka gyümölcse lett a Set and Reset koreográfia újraalkotása, ami szintén ezt támasztja alá, hiszen - bár egy több mint két és fél évtizede készült darabról van szó - olyan, mintha egy jól működő, egészséges élő szövetbe pillanthatnánk be húsz perc erejéig.

- Klasszikus alapok után hogyan kerültél Angelus Ivánhoz? Volt egy kanyar az életedben?

- A balettintézetben kiskamasz koromban még a párnámra is ráfestettem, hogy "I love ballet" annyira rajongtam a klasszikus balettért: a mesternőim, Szőnyi Nóra és Bérczes Mária megmutatták nekem a balett igazi szépségét. De aztán négy év után a vezetőség áttanácsolt az akkor induló néptánc - színpadi tánc tagozatra, és a beígért, sok modern táncóra heti két Graham órában merült ki, bár mellette némi Mattox-technikát is tanultunk. Félévente vizsgáztunk, aztán az egyik rostavizsgán - annak ellenére, hogy mindig jó jegyeim voltak - kiborultam. Valószínűleg itt döntöttem el, hogy nem való nekem ez az intézmény, bár kitartást és önfegyelmet tanultam itt, mégis - eleve maximalista gyerekként - fojtogatott ez a túlfegyelmezett, "kis felnőtt" életmód. Még balettszakos növendékként elkezdtem titokban, az óraközi szünetekben évfolyamtársaimat koreografálni, csináltunk kis előadásokat is, amiket a mesternőim láttak, de az iskola vezetősége előtt titokban maradtak. Ezek sikeresek voltak, de az egyik ilyen próba közben valamelyik vezető belépett, és megkérdezte, hogy az oktatás keretein kívül miért használom az áramot?! Ezután, tizenhat évesen volt egy nagyon nyitott korszak az életemben, amikor már mindenképpen szerettem volna eljönni az intézetből, és több helyen is próbálkoztam. Markó Ivánnál például az irodájában, zene nélkül kellett improvizálnom - és bár Gombár Judit mondogatta, hogy "nagyon vastag a combja ennek a lánynak" - végül felvettek, bár később mégsem mentem oda. Angelus Iván iskoláját Lőrinc Kati ajánlotta, még kontyos balettpatkányként láttam egy előadásukat a Budai Vigadóban, ami nagyon tűzbe hozott.

- Hód Adriennel a kezdetektől együtt dolgoztok. Mi a kedvenc előadásod tőle? Vagy olyan érzés, mintha mindig ugyanazt az előadást folytatnátok?

- Adrienn minden darabjában megtalálom magamat, a régebbi, szimfonikusabb koreográfiáiban éppúgy, mint a későbbi, színház felé mozduló izgalmas munkáiban, mint a Szomjas vagyok, vagy a Kapcsolódjunk és bömböltessük. Csalódott vagyok, hogy nem kaptunk támogatást ezeknek a daraboknak az újrajátszására, annak ellenére, hogy a kritikák többnyire jók voltak, és a közönség szerette ezeket a formabontó előadásokat. Érdekes, hogy mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy Adrienn bármikor tudna a korábbiakhoz hasonló, absztraktabb, szimfonikus jellegű darabot koreografálni, csak most nem ez érdekli, nem erre megy. New Yorkban erre a fajta koreográfusi gondolkodásra nyitottak - nem véletlen, hogy a Trafó által a külföldi szakma számára rendezett, kortárs előadó-művészeti platformon, a dunaPart-on is éppen rá figyeltek fel -, nálunk meg úgy tűnik, kevésbé. Nem ismerek mást, aki ilyen gyorsan reagál a világra, aki ilyen rugalmasan képes változtatni, alakítani azt a formát, ahogy a gondolatait és érzéseit megmutathatja a darabjaiban. 2002-ben egy évig Heidelbergben éltem, és az Unterwegs Theaterben táncoltam - ez egy nagyon erős táncosokból álló, többnyire térspecifikus előadásokat létrehozó társulat volt -, de amikor átugrottam a stuttgarti szólótánc fesztiválra megnézni Adriennt és Bakó Tamást, akik abban az évben elvitték a legjobb táncos és a legjobb koreográfus díját, olyan erős volt bennem az az érzés, hogy még szeretnék velük dolgozni, hogy végül hazajöttem.

- Hogy zajlik Ladjánszki Mártánál egy próbafolyamat és milyen Hód Adrienn esetében?

- Márti kész elképzelésekkel, konkrét tervekkel áll neki egy munkának, és ennek megfelelően improvizáltat, vagy lépésről lépésre betanítja, ami a fejében van. Magas precizitást követel a táncostól, de közben elvárja, hogy végig meglegyen benned az a természetesség, ami az adott mozdulatra való, első rátalálást jellemzi. Adrienn kifejezetten szeret nyitva hagyni és nem lekötni bizonyos pontokat, Márti ezzel szemben beléd diktálja a próbateremben összerakott koreográfiát, és szinte hajszálpontosan ugyanazt kéri előadáson is, mivel szerinte a túlzott adrenalinszint sokszor félreviszi a darabot. A Stillben például van egy rész, amikor olyan, mintha zokognék - a nézők hátulról látnak, és rázkódik a vállam -, de közben pontosan tudom, hogy hányszor kell jobbra és hányszor balra vinnem, mert ha ez nem lenne megkötve, mindig máshogyan nézne ki ez a zokogás. Ugyanaz a Garai Juli táncol Mártinál a Stillben és Adrienn darabjában, a Mit kezdjünk a testünkkel című előadásban is, de a rendező, koreográfus személyisége nagyon erősen áthatja a figurákat, akiket életre keltek.

- Márta Lankadó extázis című darabja milyen feladat neked?

- Nagy feladat, mert ebben az előadásban állandóan nő a feszültség, de soha nem robban. Nem tehetem meg, hogy teljesen kihajtom magam, szétizzadok a végére, de legalább megszabadulok a feszültségtől. Ez a darab talán ahhoz hasonlít, ahogy egy családban nincsenek kimondva és megbeszélve a feszültségek nyilvánvaló okai. Tele van tabuval: az emberről szól a maga végletességével, ahogy hordja és leveti magáról a társadalom által ruhaként ráaggatott szerepeket, elvárásokat. Furcsa hangulatú ez a darab, mintha új színpadi műfajt talált volna ki Márti. Nagyon örömteli, több hónapos próbaidőszak előzte meg annak idején a bemutatót: a táncosok zenéltek, a zenészek táncoltak, mindent kipróbálhattunk, nagy improvizációs jameket csináltunk! A kész darabban viszont már nincsenek improvizációk, nagy alázatot, fegyelmet igényel. A táncos pálya különben azért is összetett, mert nekünk a színpadon ugyanúgy használnunk kell az érzéseinket, fájdalmainkat, mint egy színésznek, de nekünk mindeközben fizikailag is rendkívül koncentráltnak kell lennünk. Arról nem is beszélve, hogy nem ereszthetjük ki a gőzt előadás után a színészbüfében, mert olyan önfegyelemmel kell élnünk a mindennapjainkat, mint egy élsportolónak.

- Miért nem koreografálsz? Mindenki azt meséli, hogy nagyon kreatív vagy, amikor a saját mozgásanyagodat kitalálod.

- Egyelőre nincsenek ilyen ambícióim. Jobban szeretek előadni, és táncosként is kreatív alkotó lehetek, ami most tökéletesen kielégít. Ez még persze változhat később. A tanítástól is ódzkodtam kicsit az elején, de a Táncművészetin elvégeztem a klasszikus balett pedagógusi szakot, és amióta mozgásórákat, balettórákat tartok a Baltazár Színházban az ott játszó, fogyatékkal élő, többnyire Down-szindrómás színészeknek, nagyon élvezem. Az persze vicces volt, amikor valaki bejött a baltazáros órámra és meglepődött, hogy nem a hagyományos Vaganova-módszert tanítom, és különben is, miért hallgatunk Kalyi Jagot Csajkovszkij után, és hogy mire jók egyáltalán a játékos kreatív improvizációs feladatok... Ezen csak nevetek. A tanítványaimtól csak jót kapok: sokat mosolyognak, könnyen kimutatják a szeretetüket éppúgy, mint a gyengeségeiket. Rengeteget tanulok ezektől a nagyon érzékeny, tehetséges, őszinte emberektől.

Táncosként is kreatív alkotó lehetek - GARAI JULI

Egyéb