Foltin Jolán 1943. szeptember 13-án született Budapesten. 16 évesen kezdett táncolni a Bihari János Táncegyüttesben olyan mestereknél, mint Györgyfalvay Katalin vagy Novák Ferenc. „Áttáncoltam őrülten a gimnáziumi éveket, majd az egyetemet is, olyannyira, hogy a Bölcsészkart épp a tánc miatt abba is hagytam. Pedagógus akartam lenni, a kettő együtt nem ment, s rájöttem, ezt a hivatást nemcsak magyar irodalom okításával, de a tánccal is gyakorolhatom” – nyilatkozta egy interjúban. Táncosból koreográfus lett, 1982-től 1991-ig az együttes művészeti vezetője volt.
A kiállítást megnyitó egykori munkatárs – de talán a harcostárs megnevezés is helytálló –, Lelkes Lajos elmesélte, milyen „ötletgazdag” volt Foltin Jolán, és az ötletei megvalósítására hogyan tudta rávenni környezetét. Például arra, hogy egy széki útról visszaérkezve felvetette, Budapesten is legyen „zene és tánc, úgy, mint Széken”, és ebből az ötletmagból sarjadt ki a magyar táncházmozgalom.
Foltin Jolánt a magyar gyermektáncoktatás és művészeti nevelés megújítójaként tartják számon. Vallotta, a néptánc ugyanolyan identitásképző erővel bír, mint az anyanyelv. Az Ifjú Zenebarát lapban A mi táncaink címmel volt rovata, Tarján T. Katalinnal közösen jegyezték a Játék és tánc az iskolában, illetve óvodában köteteit, a néphagyományokon alapuló iskolai játékos-táncos nevelés úttörő jellegű munkáit, a Népművelési Intézet, majd Országos Közművelődési Központ (a lényeg nem, csak az intézménynnév változott) munkatársaként pedig országszerte megannyi pedagógust nyert meg a néptánc ügyének. Közülük egy a martonvásári Salamon Ferencné, akinek az ötletére jött létre a Táncra ítélem magamat kiállítás, amelynek második állomása október 11-ig látható a Fonóban. Már bejelentkeztek érte Szekszárdról és Százhalombattáról is, és biztos, hogy a képanyag vándorol tovább az országban, hiszen Foltin Jolán hatása messze ért.
Lelkes Lajos arra is visszaemlékezett, hogyan hozta létre Foltin Jolán már a Magyar Művelődési Intézetben munkatársaival az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesületet abban a pillanatban, amikor az egyesületek alapítására lehetőség nyílt, és milyen fontos szerepet játszott a Kertészeti és Élelmiszer-ipari Egyetem Kertész Táncegyletének létrejöttében (amely ma is működik hagyományos egyetemi néptáncegyüttesként).
Lelkes Lajos a szervező mellett felvillantotta a táncost, az előadót is: „A róla készült képek is igazolják, milyen személyisége volt a színpadon” – fogalmazott. És beszélt az alkotóról, a koreográfusról, aki „klasszikus és örök érvényű műveket alkotott meg”. Foltin Jolán koreográfusként változatos műfajú életművet hagyott hátra, amelyben önálló kompozíciók, táncköltemények, táncdrámák mellett prózai és zenés színházi előadások koreográfiái is megtalálhatók. Nagyobb lélegzetű koreográfiái, az Asszonyok könyve, a Harangok, a Lagzi, a Ki népei vagytok?, a Bartók útjain, A tánczmester a Honvéd Táncszínháznál születtek, ahol koreográfusműhelyt is vezetett.
Előadásaiban sosem táncarchívumot vitt színre. Darabjaihoz alapanyagot, ihletet a világirodalom nagyjai és olyan jelentős magyar írók, költők adtak, mint Kiss Anna, Kormos István, Nagy László, Szilágyi Domokos, Szakonyi Károly, Dobozi Eszter, Balogh Róbert, alkotásait azonban mindig eredeti gyűjtésekből merítette. „Kevés koreográfus lep meg ennyi elhasználatlan dallammal, ennyi szikrázóan eleven szöveggel, s kevesen tudják az eredeti játékok szellemét ilyen spontánul táncdramaturgiára, mai kompozícióra átváltani” – foglalta össze módszerét egy kritikus.
Unikális alkotó volt. „Műveiben emberi történeteket, kapcsolatokat, sokszor női sorsokat fogalmazott meg: korát megelőző bátorsággal beszélt nőként a nőkről; társas és társadalmi szerepeinkről, együttélésünk vélt, vagy valós szabályairól, a Kárpát-medence történelmének kiszolgáltatott emberéletekről” – írták róla a család által kiadott nekrológban.
„Anyanyelve a folklór volt, de ezt a nyelvet olyan személyes, alanyi beszédmóddal használta, hogy az műveiben költészetté vált” – áll a búcsúzásban. Foltin Jolán erről egy interjúban így beszélt: „[S]ok mindent el lehet vele, általa mondani. Használhatom eszköznek, hogy beszéljek az anyaságomról, a nő és férfi viszonyáról, a magyarság történelmi tudatáról vagy nem-tudatáról, megnyomodottságáról, általános emberi dolgokról, hogy mire való vagyok a Földön, teljesítettem-e valami küldetést vagy csak úgy nyomtalanul elmúlok. (..) Mivel soha nem voltam politizáló alkat, a magasztos mondanivaló nálam pici emberi viszonylatokban jelenik meg. Mikrovilágokat próbálok teremteni a táncaimban, mert annyira érdekel, hogy a néptáncban az embereknek a vérmérséklete, a különböző karaktere hogyan jelenik meg.” Hozzátette, táncaiban benne van a táncosai lelke is.
Készített koreográfiákat gyerekeknek is. „Vajon a nagy néprajzosokon kívül ki tud még annyit a kislányságról, s általában a gyermeki játékról, mint az Örökség Együttes nagyasszonya, Foltin Joli?” – tette fel a költői kérdést az egykori közművelődési központi kolléga, Gabnai Katalin egy kritikájában. Deme Tamás szerint az „oldott líraiság és a vizuális érzékenység névjegyként jelölik táncait. A gyerekközpontúság művészi, pedagógiai programját jellemzi. A néprajzosokkal együtt vallja: a gyerektánc nem külön doboz a »tánc-méteráruboltban«, hanem a tánckultúra szerves része, variációja, lenyomata a »felnőtt-táncnak«. Kitűnik ez az áthagyományozó szerepből is – a gyerekjátékok megannyi eltűnt szokást, rítust őriztek meg a folklórból. A gyermekiség – az egyetemes emberi megismerés, a játékosság pedig a »boldogságra születtünk« gondolatának jele Foltin táncaiban. A játék összes színét elővillantja.”
A Biharit haláláig mentorálta; életének utolsó évtizedében független alkotóként dolgozott. A Müpa és a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2016-ban mutatta be Elmúlik/Táncdráma a kitelepítések idejéből és 2018-ban Feketetó című művét.
Első színpadi művével, a Mondóka (Szerelem, szerelem) című leánytánccal 1975-ben elnyerte a szolnoki Alföld Fesztivál koreográfiai díját, 2002-ben Lagzi című alkotásával pedig az év koreográfusa díjat. Fáradhatatlan energiáit és eredeti tehetségét mutatja, hogy 2014-ben a Magyar Táncművészek Szövetsége az évad legjobb alkotója díjjal tüntette ki.
Foltin Jolánt 1979-ben SZOT-, 1984-ben Erkel Ferenc-díjjal ismerték el. 1988-ban megkapta a Gyermekekért, 1993-ban a Népművelésért Díjat, 1995-ben neki ítélték a Magyar Művészetért Alapítvány díját. 1995-ben három évtizedes eredményes koreográfiai munkásságáért, a gyermektáncmozgalom fellendítéséért, a gyermektáncoktatás metodikájának új alapokra helyezéséért kapta meg a Kossuth-díjat. 2007-ben a Magyar Táncművészek Szövetsége életműdíjával, 2009-ben Prima díjjal ismerték el. 2015-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozat és a Nemzet Művésze kitüntetésben részesült.
Az Arcanum archívumában böngészve a nevére kiadott találatok nagy részét műsorújságokban megjelent színlapok jelentik, a hat évtizedes pálya alatt kevés interjú készült vele, előadásairól elemzés alig jelent meg országos lapokban. (A fotókiállítás tükrében különös, megmosolyogtató véletlen egy mínuszos hír a Világ Ifjúsága 1962. április 1-ji számában. Az Irány Helsinki rejtvényverseny harmadik fordulójának nyerteseit tették közzé. Egyikük, az Ainx fényképezőgép nyertese a X. Kőrösi Csoma út 24. alatt lakó Foltin Jolán volt.) 1978-ban köntörfalazás nélkül nyilatkozta a Népszavának, hogy „a napi sajtó egyáltalán nem foglalkozik a néptánccal”. Szerencsére azonban az elhivatott szemtanú-dokumentátorok kamerája rögzítette a legfontosabb előadásokat, amelyekből – a pontosan kiválasztott idézetekkel együtt – kirajzolódik egy mélyen humánus, vállaltan nőcentrikus művész arc poeticája is.
Foltin Jolán jelentős életművet alkotott koreográfus-rendezőként, ő volt az első Magyarországon a ’70-es években, aki darabjaiban vállaltan a női szemszöget helyezte előtérbe, de több generációnyi néptáncost felnevelő pedagógusként is a legnagyobb hatásúak közé tartozott. A kiállításon kivételes érzékenységű fotográfusoknak köszönhetően színpadi és privát pillanatok képkockáiból áll össze az európai néptáncszcénában is páratlan alkotói pálya.
Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
