Édesapja, Sapszon Ferenc neves kóruskarnagy volt. Ön belenőtt a hivatásába vagy választotta?
Is-is. Indirekt módon belenőttem, hiszen láttam a példáját. Neki élete volt a karvezetés, a zene. A Magyar Rádió Gyermekkórusában énekeltem, a kóruséneklés és az énekes légkör otthonos volt számomra. Megesett, hogy Csányi László kiállított a társaim elé vezényelni. De csak lassan tudatosodott bennem, hogy ez az én utam.
A választásának megfelelően végigjárta a megfelelő iskolákat, 1977-ben énektanári és karvezetői diplomát szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Tanítani kezdett, és létrehozta a Jubilate Gyermekkórust. Fokozatosan ébredt rá, hogy valami nincs teljesen rendben?
Zenei tagozatos iskolában tanítottam. Ott tapasztaltam meg azokat a hiányokat, amelyek akkor az iskolai életet jellemezték, elsősorban a nevelés, de a közoktatás és a zenei nevelés terén is. Pedig akkor még élt és virágzott a Kodály-módszer az óvodákban, általános iskolában. Nem pusztán a hiányokkal találkoztam, hanem az is tudatosult bennem, hogy óriási kincsnek vagyok a birtokában, hiszen csodálatos nevelőim voltak. Arra tanítottak, hogy egy gyerek többet ér, mint az egész világ, és az életének célja van. Kell, hogy önmagán dolgozzon, hogy célokat tűzzön ki a maga számára. Meglepett, hogy a tanárkollégáim nem tudják, miért és mire neveljenek, azt pedig pláne nem, hogy hogyan. A gyerekek közt élve kipróbáltam általam jónak tartott módszereket. Ez a személyes kapcsolatra épül, a bizalom jellemzi, és az igényességhez, következetességhez a vidámság, az öröm, a játék társul benne. Később rájöttem, hogy amit csinálok, nagyon hasonlít az olasz Don Bosco megelőző módszerére.
A felismerés már megvolt, de csak 1988-ban alakult úgy, hogy létrehozta az első kórusiskolát.
Ennek a mostani kórusiskolának az alapjait teremtettük meg akkor. Nem volt könnyű időszak. Sok mindennel kísérleteztem, osztályt vállaltam, és lassan kipróbáltam egy leendő iskola működésének elemeit, vagyis azt, milyen legyen egy igazi nevelő intézmény. Társakat kerestem, akikkel rendszeresen összejöttünk, és átbeszéltük a nevelés alapfogalmait; azt, hogy a mi szótárunkban mit jelentenek a szavak; azt, hogy ki a gyerek, és mi az, hogy nevelés. Mi az élet, és mi a célja? Mi az iskola? Ki a nevelő? És így tovább. A legalapvetőbb kérdések átbeszélése közben kialakult egy közösség, amely képes volt egységesen gondolkodni, azonos szellemiségben munkálkodni és közös célra törekedni. Szerintem minden iskolát így és erre kellene alapozni.
Csodálatos módon sikerült kiharcolni azt, hogy egy alternatív szellemű és működésű iskolát tudjunk indítani. Roppant fontosak voltak a kodályi nemzetnevelő elvek, de az angol katedrálisok mellett működő kórusiskolák példája is erősen hatott ránk. Hozzájutottam a felvételeikhez, és általuk olyan, világszínvonalú énekkultúrát ismertem meg, amely több mint ezeréves hagyományon alapul. A nyolc-tíz éves kisgyerekek ott a legmagasabb szinten és természetes módon éneklik a zeneirodalom legnehezebb alkotásait. Az ilyen iskolákból nőtt ki például a King’s Singers együttes, amelyben hat különböző foglalkozású ember énekel együtt. Ők azt mondják, hogy ha másik hat embert szednénk össze a felnevelő iskolából, a King’s College-ból, azok ugyanolyan magas színvonalon énekelnének. Később kijutottam Angliába, és meglátogathattam kórusiskolákat. Úgy gondoltam, hogy a kodályi zenei tagozatot megpróbálom továbbfejleszteni a katedrálisi kórusiskola irányába, és új szellemű, Kodály Zoltánról elnevezett magyar kórusiskolát hozok létre. Nagy harcok voltak körülötte, de mégiscsak sikerült elindítani.
Arra gondoltam, hogy az előző tíz év folyamán az európai élvonalba került Jubilate Gyerekkórusra építek. A gyerekek azt mondták, ők a világ végére is követnek. A kórusból toborozva nyolc évfolyammal terveztem az indulást. Igen ám, de csak egy kis faházacskát kaptunk, amiben nem volt nyolc tanterem: ott nem lehetett nyolc osztályt indítani. Azt ígérték, hogy a következő tanévre beköltözhetünk a kőépület egyik szárnyába is, és akkor több osztályt is el tudok indítani. Mondtam, jó, akkor kezdünk három évfolyammal (ez 1988-ban történt), és közben minden hétvégén összeverbuválom azokat, akik majd a nyolc osztály és a beinduló gimnázium tanulói lesznek. Velük kóruspróbákat tartunk hétvégenként, szolfézst tanulunk, és arra készülünk, miként fogunk mi itt együtt élni a következő esztendőkben. 1989-ben aztán már kilenc évfolyammal indult el a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola.
Ha jól emlékszem, ez Újpalotán történt.
Igen, ott. Később elkerültünk Kispestre, de oda is mindenhonnan jöttek a gyerekek. Elsősorban Budáról, mivel én korábban Budán tanítottam, de Gödről és más településekről is. Folytattuk a munkát, ott voltunk egészen 2000-ig. Azt a kispesti épületet, ahol mi voltunk, akkor egy Waldorf-iskola kapta meg, és nekünk ismét mennünk kellett. Akkor még a fővároshoz tartoztunk. Aztán a Toldy Ferenc utca sarkán, szemben a gimnáziummal megüresedett ez az épület, amiben most beszélgetünk. Előzőleg iparitanuló-iskola használta. A gázszereléstől a kőművességig mindenféle műhely létezett az épületben. A harmadik emeleten asztalosműhely volt, amiből mi hangszeres termeket csináltunk. Amikor idekerültünk, azonnal nekiláttunk, hogy a házat az iskolánk számára alkalmassá tegyük. 2000-ben már itt kezdtük a tanévet, tehát 23 éve vagyunk itt.
Közben egyházi fenntartásba került az iskola.
2019-ben. Eredetileg is ebben a szellemben működtünk; valójában csak adminisztratív változás volt, hogy átkerültünk az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye fenntartásába. 12 osztályos az iskola, itt érettségiznek a gyerekek, de arra még érettségi utáni szakképzés is ráépül. Egyházzenét, magánéneket, hangszert – gordonkát, zongorát – lehet tanulni. A szakképzést azért is vállaltuk, mert nagyon-nagyon magas színvonalon tanító tanáraink vannak, akik így még többeknek adhatják tovább a tudásuk kincseit. Egyébként a hangszertanulás az első 12 osztályban is követelmény.
Az épület minden sarkából valamilyen muzsika szól. A közismereti tárgyakat is itt tanítják?
Így van. Az volt a célunk, hogy bizonyítsuk: a művészet és a tudomány, ha egyensúlyban kapja őket a gyerek, erősíti egymást. Az iskolánk a közismereti tantárgyakban is nagyon erős. Mindenféle versenyen az elsők között vagyunk, és benne élünk a zenélésben. De hisszük, hogy a zene mindennel kapcsolatban van, ami az életünkhöz tartozik. Olyan „mozgásművészet”, amely tartalmazza az élet törvényszerűségeit. Mindaz, amit megélünk, kódolva benne van. Ugyanakkor az egész világegyetem, a természet törvényei is. Nem véletlen, hogy a középkorban a természettudományos tárgyak közé tartozott a zene. Tehát a csillagászat, a matematika társa volt, hiszen a világ rendje, harmóniája tükröződik benne. Egyszerre reál és humán, ezért jó hatással van a teljes emberre, az alapvető képességekre. Érzelmi intelligenciát ad, amire igen nagy szükségünk van az életben. A muzsika a szív nyelve. Bármennyire is úgy hisszük, hogy az IQ a minden, a döntéseink a szívben dőlnek el. Két ember különböző módon él és különböző módon dönt attól függően, hogy kicsoda. A zene alakító erejére azért van óriási szükségünk, hogy teljes emberek legyünk. Nem azért tartjuk fontosnak a zenei nevelést, mert mindenkiből zenészt akarunk faragni, hanem azért, hogy a tanítványaink teljes és egészséges emberré válhassanak. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a zene. Nagyon fontos lenne, ha a társadalom fölismerné ezt az igazságot! Az országnak sokkal több ilyen iskolára lenne szüksége.
Mennyire?
Sokra! Úgy látom, hogy ez az iskola páratlan nevelősziget. Állandóan jönnek hozzánk gyerekek, akik ide szeretnének járni; várólistáink vannak, mert nem tudjuk őket fölvenni. Vérzik a szívem, mert ilyet akarnak a gyerekek is, ilyet akarnak a családok is, és nincs. Tehát még több ilyen iskola kellene, mert nemzetmegtartó erő jelentene a létezésük. Szoktak azon dilemmázni, hogy vajon milyen világot hagyunk gyermekeinkre. Én ezt meg szoktam fordítani: milyen embereket hagyunk a minket követő világra? Ez fontos kérdés, és ezért döntő, hogy ilyen, kimondottan harmóniában nevelő iskoláink legyenek.
Sok minden változik a világban: új körülmények adódnak, új módszereket vezetnek be. Mi a nevelésünkben arra építünk, ami változatlan: az ember szíve ma is szomjazik a szeretetre. Az emberi élet törvényei ezer éve ugyanúgy működnek. Mi abból indulunk ki és abban bízunk, hogy az emberben vannak változatlan dolgok, amikre építeni lehet. A nevelésünk fundamentuma az, hogy ragaszkodunk az örök és hagyományos értékekhez, és figyeljük, hogy miképp lehet őket a legkorszerűbben átadni a mai gyereknek, aki szeretné, hogy valakinek nézzék, a szülő vagy egy tanár személyesen megszólítsa, bízzon benne, lássa meg, kinek született és kivé kell válnia. Ismertesse vele föl, hogy milyen kincsek vannak benne. Erre a kapcsolatra minden gyereknek szüksége van. A világ sajnos épp ezeket a kapcsolatokat rombolja. A nevelés attól művészet, hogy egyensúly van benne. Vagyis egyensúly van az én gyerek felé hajló irgalmas szeretetem és a vele szemben támasztott követelményeim között. A gyerek akkor fejlődik, ha követelnek tőle. Tudja, hogy „ja, akkor ekkorát kell ugrani”. És előbb-utóbb ráébred: arra hivatott, hogy több legyen önmagánál.
Nincs-e konflikus a gyerekek között amiatt, hogy az egyik tehetősebb családból jön, a másik meg nehéz sorból?
A családiasság az egyik legfőbb jellemzője ennek az iskolának. Többnyire nagycsaládosok keresnek meg minket. Egyaránt van köztük kilencgyerekes, nyolcgyerekes, ötgyerekes. Ők nagyon nyitottak az általunk képviselt értékekre, legyen szó művészi vagy emberi kvalitásról. Nem a tökéletes gyerekeket vesszük föl, tehát nem csak a legeslegjobbakat, mert ha egy családban az ötödik gyerek nem is annyira jó képességű, mint a testvérei, mi hiszünk abban, hogy bizonyos fokig fejleszthető. Járnak ide vak és más, különleges bánásmódot igénylő gyermekek is. Előfordul, hogy egy örökbe fogadó szülő azt mondja: „Tudom, hogy a gyermekem ilyen közegben, ilyen környezetben tudna igazán fejlődni. Segítsenek nekünk, hogy föl tudjuk nevelni.” És mi segítünk.
Mennyire veszik szigorúan a hitéletet?
Katolikus iskola vagyunk, mindenki ezt tudva jön ide, de mi nem a követelmények, hanem a gyermek irányából közelítünk a kérdéshez. A gyermeknek szüksége van arra, hogy meglegyen az a transzcendens kapcsolata, ami nélkül nem tud egészségesen fejlődni. Arra, hogy örökre és végtelenül szeretve legyen. Csak nem tudja, hogy ezt a szeretetet Istennek hívják. Arra törekszünk, hogy ezekre az értékekre ráébredjen. Megértse, hogy az életének nem evilági, hanem örök célja van.
A közgondolkodás úgy véli, a zenei nevelés legfőképp azt jelenti, hogy sokat éneklünk.
Valóban az a tévhit, hogy az éneklés vagy a hangszerjáték maga a zenei nevelés. De azt kell mondanom, hogy nem. El lehet tölteni úgy nyolc évet, hogy mindennap éneklek, és mégsem kerülök közelebb a zenéhez, mindennap zongorázom, de igazából nincs kapcsolatom a zenével. Szerintem csak akkor nevezhetek valamit zenei nevelésnek, ha a zenei történés megérinti a gyermek szívét. Átéli, rá tud csodálkozni, és fogékonnyá válik mindarra, ami a zenében történik. Nemcsak csodálja, hanem arra is képes lesz, hogy létrehozza. Az a zenei nevelés, amikor – ha csak egy-két pillanatra is, de – közel kerül ahhoz az eseményhez és fantasztikus, megtisztító üzenethez, amit a zene hordoz. E nélkül a kapcsolat nélkül nincs zenei nevelés. A zene él, élni tanít és élni segít!
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
