Taps és megvetés – Elia Kazan Oscar-díjas filmrendező 20 éve hunyt el

Elia Kazanjoglous néven 1903. szeptember 9-én született Isztambulban egy szőnyegkereskedő fiaként, görög szülei nem sokkal később New Yorkba vándoroltak ki. Kazan a Yale Egyetemen tanult drámaművészetet, majd az 1930-as évek közepén színész lett a Broadwayn, 1940-ben Molnár Ferenc Liliomjának Ficsúrját is játszotta. Hamarosan rendezni is kezdett, Thornton Wilder Hosszú út című darabjával országos hírnevet szerzett. Zajos színházi sikereket aratott Arthur Miller Édes fiaim és Az ügynök halála, valamint Tennessee Williams A vágy villamosa, Az ifjúság édes madara és a Macska a forró bádogtetőn című darabjainak színpadra állításával. Pályafutása során háromszor nyerte el a színházi Oscarnak nevezett Tony-díjat. 1948-ban Lee Strasberggel és Cheryl Crawforddal megalapította a híres Actor’s Studiót, az intézményt 1962-ig személyesen vezette. Tanítványai között volt Marlon Brando és James Dean is, akik később több filmjében főszerepet kaptak.

Kazan 1937-ben állt először a kamera mögé, első rövidfilmjét Cumberland népe, első játékfilmjét Egy fa nő Brooklynban címmel forgatta.

1947-ben kapta első rendezői Oscar-díját Úri becsületszó című filmjéért, főszerepben Gregory Peckkel. A mozi az antiszemitizmusról szedte le a keresztvizet, és a legjobb filmért járó szobrocskát is elnyerte. 1951-ben készítette a Marlon Brando karrierjét elindító A vágy villamosát, amely a 12 Oscar-jelölésből négyet kapott meg. Szintén Brando volt a főszereplője a mexikói forradalmat bemutató, 1952-es Viva Zapatának. Kazan második rendezői Oscarját az 1954-ben készült, a 12 jelölésből összesen nyolc aranyszobrocskával díjazott A rakparton című filmjéért vehette át. Az irányzatot teremtő, dokumentarista hűségű alkotás a New York-i kikötő dokkjait kézben tartó maffia üzelmeit leplezte le, a főszerepet játszó Brando erkölcsi vívódásait sokan a rendező önmentegetéseként fogták fel.

Kazan ugyanis 1934–36 között tagja volt az amerikai kommunista pártnak, és kapcsolata a mozgalommal az ötvenes évek elejéig megmaradt. 1952-ben, a McCarthy-éra idején beidézték az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság elé, ahol bátran viselkedett és megtagadta a kommunistagyanús kollégák megnevezését. Miután azonban megfenyegették, hogy soha többé nem dolgozhat a filmszakmában, megtört és több nevet is felsorolt, életeket és karriereket törve derékba. Sőt, még „rátett egy lapáttal”, és sajtóhirdetésekben buzdított további feljelentésekre. Később többször leszögezte: nem bánt meg semmit.

A politikai viharok nem hatottak ki szakmai munkájára.

1955-ben rendezte leghíresebb filmjét John Steinbeck Édentől keletre című regényéből, amely a cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb alkotás díját.

Ezúttal is Brandót favorizálta volna a főszerepre, de az író rábeszélésére végül James Deant választotta. Az 1956-os Babuci nem minőségével, hanem témaválasztásával – egy idős férfi és egy gyereklány házassága – keltett feltűnést. A húszas évek hangulatát idézte a Ragyogás a fűben. Három évvel később ötödik rendezői Oscar-jelölését kapta az Amerika, Amerika című filmdrámáért – a forgatókönyvírók és a legjobb film kategóriában is a jelöltek közt volt. A saját regényén alapuló A megegyezés  egy amerikai görög bevándorlóról, míg A látogatók a vietnami borzalmakhoz kapcsolódó személyes bosszúról szól. Utolsó filmjét 1976-ban Az utolsó filmcézár címmel F. Scott Fitzgerald nyomán készítette. Érdekesség, hogy Francis Ford Coppola 1974-ben A keresztapa második részében először Kazannak szánta a zsidó gengszter Hyman Roth szerepét, de végül Lee Strasberg mellett döntött.

Kazan filmjeiben összesen 21 színészt jelöltek az amerikai filmakadémia legrangosabb kitüntetésére, közülük kilencen győztek is. Íróként és forgatókönyvíróként is ismert volt, az Amerika, Amerikát saját bestselleréből adaptálta. Kíméletlen őszinteséggel papírra vetett önéletrajza 1988-ban Elia Kazan – egy élet címmel látott napvilágot, a rendező ekkor azt mondta: „Én már nem sokat adok arra, hogy mit gondolnak az emberek”.

1983-ban életművéért megkapta a Kennedy Center díját, filmrendezéseiért négy Golden Globe-díjat kapott (az Úri becsületszóért, A rakpartonért, a Babuciért és az Amerika, Amerikáért). Harmadik Oscar-díját 1999-ben életművéért ítélték oda neki, és a gálán kiderült, hogy megítélése még mindig megosztja a művészvilágot: a 89 éves rendező színpadra lépésekor sokan fel sem álltak, mások viszont tüntető tapsviharban törtek ki. Martin Scorsese 2010-ben Levél Eliának című dokumentumfilmet készített Kazanról, akit saját pályája ihletőjeként mutatott be.

Elia Kazant három héttel 94. születésnapja után, 2003. szeptember 28-án érte a halál New Yorkban. Nyolc filmjét is felvették az amerikai filmregiszterbe, így az amerikai filmörökség részei lettek.

A nyitóképen Elia Kazan filmrendező 1967-ben. Fotó: James Kavallines / Kongresszusi Könyvtár, USA / World Journal Tribune