Beavató színházi előadáson találkozni valami újdonsággal, nos, az valami egészen tiszta és kiélezett helyzet. Ül az ember száz-kétszáz középiskolás közt, kik jelentős része talán életében először jár a Trafó épületében, tavasz van, tombolnak a hormonok, a figyelem szórt, egyéni feltűnési vágy a csúcson. Gyors döntésű nemzedék, gyors döntésű korosztály, nem sokat teketóriáznak, türelmetlenek, szinte leköthetetlenek. Miet Warlop az első pillanatokban megveszi őket, a figyelmüket, lábon. Lelkesedésük aztán lohadni kezd, s ?szakmai? aggyal meglepődhetünk rajta: milyen hasonlóan reagálnak a látottakra, mint jómagunk.
Warlop társulatának ideges kapkodástól mentes, ám meglepő fordulatokban gazdag, szokatlan, kissé zavarba ejtő tempójú előadása, a Springville teljes csendben zajlik előttünk. Néha egy-egy pukkanás, élesebb zörej, némi kiáltozás töri csak meg a némaságot, a fejünk fölött pedig sosem alszik ki a fény. A játék- és a nézőteret mindvégig roppant erős, hideg fényű neonok világítják be. Ez némiképp fészkelődésre készteti az embert, aki színházban ilyesmihez nem szokott.
A színpadon kartonpapír házikó, ajtó, ablak, kémény, a kéményből hirtelen, füst helyett, színes nylon-fólia tolakszik ki és bugyog, tekeredik sűrű csomagokban elő. A házikó maga a falu, Springville, belsejébe nem látunk, az afféle műhely, ahol a lakó, jóvágású, jólöltözött férfi barkácsol néha, horrorisztikus beavatkozásokat eszközölve az arra járókon.
Arra járnak: egy két lábon járó kartondoboz, aki papírhenger-orrával, sündisznóként szimatolva jön barátkozni, egy asztal, fehér damasztabrosszal, tűsarkas, fekete harisnyás, karcsú, női lábakon, egy három méter magas, pókhasú, olykor artikulálatlan hangon hadaró kocogó, egy zárlatosan döglődő, s ugyancsak két lábon járó kapcsolószekrény, meg egy guruló talapzaton álló, távirányítással működtetett fényképezőgép, ?kiről? a Pixar hőse, WALL-E juthat eszünkbe. Az alakok mesteriek, elragadók, viccesek ? személyes kedvencem az asztal, melyre később teríték kerül: gyümölcskosár, elegáns teáskanna, csésze és pezsgőspohár három személyre. Átlagember az arzenált zsúrkocsin is óvakodna tologatni, a játékos, aki az asztallapot előregörnyedve, hátizsákként, pánton a hátán hordozza, igazi artista-bravúrt produkál.
Warlop ötletei pompásak: bizarr világa kevéssé rokonítható, bár felmerülhet bennünk a Metzger/Zimmermann/de Perrot-trió Trafó-béli két remeklése, a Nico and the Navigators ugyanitt látott munkái, vagy a Compagnie Castafiore vendégjátékai a ?90-es évekből.
Lírai-szürreális tárgyszínházat látunk (persze, nem épp a Bauhaus szellemében), ám az ötletek közt nem elég a habarcs. Egy-egy pompás fejleményt, felbukkanást ingerszegény pillanatok követik: a néma csend, a mozdulatlanság pedig pont a bizarr ötletáradás hatását veti vissza. Warlop előadása bájos, nem csekély adag, lidérces mázzal meglocsolva: az óriás kocogót kettévágják, a két lábon járó doboz papírcsápját megcsonkítják, a kapcsolószekrény, néhány puskaporszagú robbanás után kileheli a lelkét, a nőlábú asztal a közönség első sorának kínálja magát, majd élettelenül összerogy. A ház mögött, a színpad végében feltekert fóliaköteg, melybe kompresszorral levegőt kezdenek pumpálni. Lassan mintha hatalmas, átlátszó párnán imbolyogna a ház. A légbefúvás hosszú percei alatt unatkozni kezdünk, az építmény tengeren hánykódó ladikként imbolyog, majd egyszerre szétnyílik. Karton köpenye alatt hungarocellből még egyszer, ugyanez. Mintha egy ház alakú tojást látnánk, amiről lehullik a héj. Majd az előttünk álló építmény is egyszerre összerogy.
?A tárgyak eleve elrendelt kapcsolatainak brutális összezavarása, hasonlóképpen, mint ahogy egy természeti katasztrófa tenné. A hurrikán sújtotta területekről készült fényképeken láthatunk ilyet. A pusztítás új életet lehel minden tárgyba. Megújult logika uralkodik a környezeten.? ? fogalmaz Warlop. Igen, röpke idővel a japán tragédia után nincs, akinek ne a cunami pusztítását megörökítő képek ugranának be most. A 2009-ben készült, szürreális humorú előadás erről persze nem tehet, csak részbeni aktualitást nyer általa.
