Csiky Tibor szobrász éppen harminc, Hencze Tamás festő egy éve halt meg. Nemcsak kollégák, a magyar avantgarde képzőművészet harmadik generációjának kiváló képviselői voltak, de mély barátság is összefűzte őket.
Pályájuk egy szakaszán ? a hatvanas évek közepétől hat-hét éven át ? stiláris szempontból és a koncepciót illetően is párhuzamos, a látvány szintjén pedig gyakran egymással érintkező utat jártak be, amelynek irányát a struktúra fogalmának képi megjelenítésének szándéka adta.
Hencze festményeinek rendezőelve ekkor látszólag nem állt semmi másból, mint az elmosódott szélű, nagyjából azonos méretű, s egymástól minden irányban közel egyforma távolságra festett foltok párhuzamos soraiból. Pontosabban a foltok meglehetősen szabályszerű ismétlődéséből.
A sorozat darabjai igen közel állnak Csiky ugyancsak 1968 körül készült struktúráihoz. Míg azonban Hencze hűvösen felfedte egy rendszer mibenlétét, addig Csiky megélte és érzelmekkel telítette a strukturálódás folyamatát; a vésője által hagyott nyomok közvetlen gesztusok nyomaiként, egyfajta indulatos írás bemaródásai gyanánt mélyültek az anyagba.
Szobrain a rajzolat ugyanakkor szeszélyesebb is, mint Hencze képein; domborműveinek felülete szinte remegővé válik. Hencze dinamikus struktúráinak foltjai igen erős optikai ? lüktető ? ingert keltenek, Csiky művein pedig a vésőnyomok ? a domborműre vetülő fény beesési szögétől függően ? hol pozitív, hol negatív képet mutatnak; Csiky esetében a homorú-domború felületek váltakozásaiból eredő optikai csapda (a ?percepciós kétértelműség?) ugyanúgy egyfajta illuzionizmus eszköze, mint Hencze ?pöttyeinek?; erőteljes pulzálása.
1969-70 körül Hencze struktúráinak ovális foltjai csíkokká változtak, a foltok vízszintesen kiterjedtek. Csiky a struktúrákkal a hetvenes évek elején felhagyott, Hencze 1977-78-ig folytatta sorozatát, majd ő is irányt váltott, hogy aztán a kétezres évek elején visszatérjen a lüktető rendszerekhez. Kései munkái sajátos sprirál gyanánt kötődnek vissza a koraiakhoz, megrajzolva az életmű önreflexiójának vázlatát.
A kiállítás nem csak a két művész előtt tiszteleg, de képet ad egy roppant fontos korszak és egy kulcsfogalom megjelenítésének lehetőségeiről. Mindezt olyan művekkel, melyek még nem, vagy csak nagyon ritkán szerepeltek a nyilvánosság előtt.
A tárlat alkalmából a Paksi Képtár több mint nyolcvan képpel illusztrált kötetet jelentet meg a két művész párhuzamos életrajzával.
