Távozással indul és zárul Tarr Béla korai, harmadik játékfilmje, a Panelkapcsolat: a férj (Koltai Róbert) elhagyja a feleségét (Pogány Judit). Explicit magyarázatot nem kapunk arra, miért – a választ a mozgókép egésze adja meg, ahogy a főcím alatti képsorok értelme is a zárlat felől válik egyértelművé. A panelrengeteg ablakaiból kitekintő kisgyerekes családok kíváncsian figyelik az utcán játszó fúvószenekart, majd a következő snitt a tiszta égbolton szálló madarakat mutatja. A szárnyasok megtehetik azt, ami a szűk, szoba-konyhás ketrecek lakói számára lehetetlen – elszállhatnak, helyet változtathatnak, kitörhetnek aktuális helyzetükből.
Ennyi kellene ahhoz, hogy az egymást nyilvánvalóan szerető férj és feleség is boldogan élhessen. Ennyi – mintha apróság lenne a szabadság és az önállóság, holott a nyolcvanas évek Magyarországán keveseknek adatott meg e kettő. Saját ház, autó és rendes fizetés nélkül pedig senki nem lehetett teljesen független. A film központi házaspárja a többséghez hasonlóan egy panelban fulladozik a változás különösebb reménye nélkül; a férj ugyan anyagilag kedvezőnek tűnő külföldi munkalehetőséget kap, ám a feleségnek nem tetszik, hogy két évig egyedül kellene nevelnie a gyerekeket. Kettéválnak a magánélet érdekei: a családi integritás, a személyes kötelékek szembekerülnek az anyagi boldogulás víziójával, és ez az ellentét a történet előrehaladtával sem oldódik fel.
Utóbbi konfliktus csak egy a sok közül, amelyet a társadalmi-financiális körülmények szülnek, és amely megnyomorítja a pár életét. A szó szerint és képletesen is szűk mozgástér, a nyomasztó légkör jóvátehetetlenül a fiatal házasokra telepszik, akik egyszerre marják egymást szeretetből és dühből. A feleség hisztérikus, semmi sem jó neki, állandóan panaszkodik, a férj pedig elfordul, és elhanyagolja a gyerekeit. Mégsem tudunk oldalt választani, ahogy bűnbakot is nehéz találni. A felek egyformán hibásak, és egyformán igazuk van – a legnagyobb vétkük pedig az, hogy nem tudnak érdemben kommunikálni egymással. A szavak átmennek, az értelem elvész félúton.
A film frappáns fogása, hogy elsősorban apróbb „ünnepnapokra”, különlegesebb alkalmakra – évforduló, strand, táncos este – koncentrál: ez megmutatja, hogy a feszültség a mindennapokat megszakító, apró örömforrásokkal sem szűnik. A stressz csak növekszik, a férj sört sör után iszik, a feleségével egyre távolodnak egymástól, mégsem tudnak elszakadni. „Miért nem érted, hogy együtt kell lenni?” – kérdezi egy vita során az asszony.
A Panelkapcsolat egyszerre kapcsolódik Tarr korai mozgóképeihez és későbbi, védjeggyé lett alkotásaihoz (ő maga nem szereti, ha korszakokra bontják pályafutását). Még látjuk rajta a beköszönő művet, a Családi tűzfészket befogadó Balázs Béla Stúdióban kifejlődő, fikciós dokumentumfilmekre specializálódó Budapesti Iskola nyomait: egy aktuális társadalmi probléma, a lakáskérdés áll a középpontban; a szigorú értelemben vett cselekmény minimálisra csökken; életszagúak a párbeszédek, viszont színészek alakítják a főszerepeket (az irányzat képviselői gyakran alkalmaztak civileket, akik a saját élethelyzetükhöz hasonló szituációkban mintegy önmagukat játszották).
Ugyanakkor csírájukban ott vannak már azok a témák és kérdések, amelyek a fekete széria mesterműveit is alapjaiban határozzák meg: a bezártság, a kitörés lehetetlensége, a felesleges elvágyódás és a determinált élet fájdalma. A Kárhozat, A torinói ló, de még a Sátántangó sem szól másról, mint arról, milyen „csak nézni, hogy telik a kurva élet”, ahogy utóbbi film egyik szereplője mondja. Változásra esély sincs.
Másképp, de ugyanannyira nyomasztó a Panelkapcsolat, mint az előbb említett alkotások. A néző együtt fulladozik a szereplőkkel; fogja a fejét, ha egy kicsúszott mondatot jobb lett volna elharapni, vagy ha valami fontos dolog kimondatlan maradt. Érti, miért pöröl állandóan az anya, aki egész nap egyedül van két kisgyerekkel – de azt is érti, miért válik ez a helyzet elviselhetetlenné a férj számára.
Talán könnyebben is, mint a Kárhozat vagy a Sátántangó stilizált, térből és időből kiszakított szenvedésuniverzumai. Minél közelebb van, minél nagyobb a rálátás, annál ijesztőbb az élet.
Távozással indul és zárul a Panelkapcsolat – a két jelenet akár ugyanaz is lehetne, annyira hasonlít. Még az is lehet, hogy valóban egyeznek, a film pedig így keretes szerkezetű. Valószínűbb azonban, hogy a távozás és a visszatérés ciklikus ismétlődéséről van szó; ezt támasztja alá a művet felépítő életképek felcserélhetősége és a stáblistába belenyúló, a férj második (sokadik?) távozását követő mosógépvásárlás. Akkor is együtt kell lenni, ha nem jó egymás mellett, mert külön még rosszabb. Együtt kell lenni, még akkor is – sőt különösen akkor –, ha csak „telik az a kurva élet”.
Fotók: Cirko Film
