Társadalompolitikai hip-hop

A sátor programszervezői a kezdetektől - jó érzékkel, biztos kézzel, bevállalós módon - invitálnak e rendhagyó helyszínre hip-hoppal, breakkel, electric boogie-val dolgozó formációkat. E csapatok nem pusztán az itteni környezettel érdemben felvett hangerő-párbaj, vagy a négyzetkilométernyi buli-konkurrenciával szemben jól megőrizhető pozíciójuk miatt kívánatosak e helyszínen, de fellépéseik a műfajban teljességgel járatlan közönséget is jóval könnyebben meg tudják érinteni, mint valami hardcore-kortárs táncelőadás. Az Accrorap produkciója iránt például akkora volt az érdeklődés, hogy a tömeg el sem fért a szabadtéri színpad előtti, hatalmas domboldalon.

Az együttest 1989-ben külvárosi, utcatáncos - breakes - kölykök hozták létre, s társulatuk mára a komoly véleményformáló művészetek egyik kiemelkedő műhelyévé lett Franciaországban. A látványos, izgalmas, de töményen, önmagában fogyasztva - kezünk a szívünkön - igen unalmas, mert nem túl variábilis elemeket nem pusztán elemelni tudták, s megtölteni jelentéssel, de közel két évtizednyi munkásságukba számtalan külső, "idegen" elemet, hatást, kifejezési eszközt is beemeltek.

Hogy nem egyszerű virtuskodás, bravúros látványosság fog fogadni bennünket az Accrorap színpadán, azt már önmagában az az információ is jól érzékeltette, hogy a produkció a (rafináltan sokértelmű címet viselő) Corps Étrangers, vagyis Idegen testek egy 15. századi, németalföldi festő, Rogier van der Weyden Utolsó ítélet című oltárkép-együttese gigantikus reprodukciójának tövében játszódik majd.

Kader Attou koreográfiájának szellemiségét pedig igencsak egyértelműen tükrözte az a mód, ahogy e világhíres alkotáshoz a látványtervező hozzányúlt. A bravúros fényekkel olykor teljesen átlátszóra, vagy finoman áttetszőre is világított, hatalmas murália eredeti főalakjai (így a hatalmas Pantokrátor Krisztus) megmaradtak, ám, némi silabizálással igazi multikultit bontakoztatott ki vizsla tekintetünk: a vásznon, két példányban a Bastille hatalmas, a forradalomban lerombolt bástyái, más vallások szimbólumai, videoklipek világát idéző montázsok, egyfajta pittoreszk, monumentális világtabló, Weyden után, szabadon.

Az Accrorap társulata olyan etnikai tarkaságot mutat, mint a párizsi Belleville-bulvár egy napfényes délutáni, piaci napon. Feketék, indiaiak, arabok, férfiak, nők, vékonyak és testesek, mint egy találomra kiválasztott tízfős csoport - amúgy civil ruhában. A játékban látványosan keveredik a - tudjuk, ősi elemekből, de a modern korban kikeveredett - utcatánc, káprázatos, lélegzetelállító bravúr-képeivel, a kifejezetten a

tradicionális részletekkel. Az indiai pár a bharata-natyam láb- és kézmunkáját sebes forgásokkal keveri, a két fekete lány tüzes törzsi táncokat idéz mozdulataiban. A koreográfia eleinte csak dekorációként használja a hatalmas festményt, különös ellenpontként, aztán az oltárkép elemei megmozdulnak, szétesnek, áttetszővé válnak. Attou a virtuóz játékba mind több asszociációs szálat sző. A nagyszerű, s ugyancsak nagyon eklektikus zenei anyag alátámasztja térbeli és időutazásunkat. Olykor szinte biblikus képeket látunk, az egyén és a közösség viszonyát boncolgató, miniatűr vázlatokat. S bár a koreográfia nagyjából a felénél átcsap ismétlések kissé elmetompító sorozatába, a játék szenvedélye, a táncosok pazar mozgása mégsem hagy igazán elbágyadni. A mindössze egy éve bemutatott Idegen testek nagyszerű anyagból készített, nagy ambíciójú munka: átgondolt, indulatos, személyes válaszkísérlet egy bonyolult etnopolitikai, történelmi kérdéskörre. Ebben az értelemben pedig az utcatánc megdicsőülése.