Ebben a kávéházban - kávéházi irodalmi rövü ez, a szó legszorosabb értelmében - mindenki ír. És mindenki ugyanabból az okból. Na, nem azért, hogy halhatatlan legyen. Nem is azért, mert mondanivalója van. Hanem mert nincs pénze. És mert írni mindenki tud. A színpadon az írók egyébként éppen heten vannak. Kínlódnak, rágják a ceruzát, izzadnak, isszák a kávé. Eleinte mindenki külön történeteket ír, ihlet nélkül, tehetségtelenül.
Két másik író, egymás méltó társszerzői viszont kiválóan megtanulták a Vörös Plack leckéjét: Kárpáti Péter nagyszerű színpadi írást fabrikál Rejtő Jenő írásaiból. Kárpáti ki-be jár az irodalmi panelek között, mint egy repülőtéri forgóajtón, az írók regényeinek cselekményét jól összebonyolítja a kávéházi helyzettel, és még a kevéssé kelendő szerelmi szálat is belefűzi darabjába.
Az estet olyan irodalmi tehetségek nyitják, mint Dzsí Dábeljú Dostojewsky és Puskenovics, akik azon tipródnak, hogy hová rejtsék a hullát. A gyanútlan néző számára nem a krimi- vagy légióstörténet feszültsége adja az előadás izgalmát, a kávéházi asztalokon készülő regényekbe amúgy is csak pillanatokra tekintünk bele, bár ezek a pillanatok éppen elegek ahhoz, hogy felidézzük a Rejtő-művek ismert fordulatait. A feszültség ott, a szemünk láttára, az öldöklő tejcsarnokban bontakozik ki, ahol a hetek, egymás szerző- és vetélytársai, róják a sorokat, gyártják a fejezeteket; ketyeg az óra és rövidesen zár a kiadó pénztára.
Az előadás az irodalom és a színház közös szenvedélyéből születik. Novák Eszter rendezői vezényletével a tatabányai színészek játékszenvedélye viszi az estét. Itt nem babra megy a játék, hanem kávéra, mint a szép tejcsarnokosné (Tóth Ildikó) állítja. Mucsi Zoltán figurája, humora kiváló, fantáziája - szereplőé és színészé egyaránt - kimeríthetetlen, ahogy erőszakosan veri bele a fejekbe a kalandregény receptúráját. De írótársai nem kevésbé élvezetes alakítást nyújtanak: Chován Gábor, Molnár Csaba, Honti György, Vallai Péter, Bajomi Nagy György és Horváth Virgil. Az est háziasszonya, Tóth Ildikó most is sokarcú, izgalmas, megunhatatlan. Létkérdések feszülnek a levegőben: írók megírják-e eladható remekműveiket? Tejcsarnokosnénak kifizetik-e a kávét? Kiváló, komolyan vett játék ez, nagyszerű színészekkel, jó helyzetekkel, fordulatos szöveggel, remek rendezéssel. Jól szórakozó és sokat nevető nézővel (ki a Jövő házának nevezett teátrumot félig ha megtölti, tán a borsos jegyárak miatt, találgatom).
Az előadás első felében gyors kávéházi jelenetek váltják egymást a készülő regények színeivel, míg az est második fele lelassul, meg is akad olykor, a szerelmi energia mintha kevesebb lenne, mint az írás kínzó vágya. Merthogy egy, csak egy legény van, aki nem regényt ír, hanem búcsúlevelet (Mátyássy Bence), ami legalább olyan nehéz. Megmentésére siet a tejcsarnokosné, ki társául is szegődne tán.
Ám a kínlódva körmölt kalandregényekből a játékmester Vörös Plack zárás előtt még összeeszkábál valami fordulatos, eladható művet, és az egész légiósbanda mocsáron, őserdőn át elindul a kiadóba, hogy eladja közösen szerzett művét. Összekeveredik itt már minden, éhenkórász írók és regénybeli harcosok, fikció és irodalom és színház és valóság, csak a közös küzdelem marad: eljutni a pénztárig. Ám a "Néma írógép" vagy valami hasonló című közös remekművet mégsem sikerül eladni, az öngyilkosjelölt szerelmes viszont egyetlen oldalnyi gyerekkori vallomásért harmincezret kap, dollárban, a bankigazgatótól. A pénzzel sarkon fordul, társszerzőnője hiába néz gyöngéden és könnyes szemmel utána. Itt mindenkit csak a pénz érdekel. Meg a színház, meg az irodalom.
Az öldöklő tejcsarnok (avagy Piszkos Fred nem lép közbe sajnos)
