„Sok minden úgy volt új, hogy nem is tetszett. Azt sem tudtam, hogy van egy csomó gátlás bennem” – mondja első egyetemi éveiről Szabó Sebestyén László, aki azóta „gátlástalanul” képes beugrani egy-egy előadásba, ha szükséges. Beszélgetés a Nemzeti Színház társulatának fiatal tagjával frissen megkapott Junior Prima díja kapcsán.

A Junior Prima az első hivatalos elismerés, amit kapott?

A Liliomfi teátristáiként a POSZT-on elnyertük a legjobb 30 éven aluli színészeknek járó Fidelio-díjat, a Máthé Erzsi Alapítvány kitüntetését pedig még az egyetemen kaptam meg. És tavaly az évadzárón a Nemzetiben egy színésztársam, Herczegh Péter „alapított” egy sor alkalmi díjat, és ezek közül az Arany Ugrókötél-díjat nekem ítélte. Azt is nagy becsben tartom.

Mivel lehet ezt kiérdemelni?

Beugrásokkal. Tavaly tizenegyszer ugrottam be, előfordult például, hogy a Csongor és Tündében egyszerre két szerepet játszottam. Beugrottam a Mesés férfiak szárnyakkal című előadásba és a Csíksomlyói passió­ba is, ezeket a szerepeket később át is vettem. De volt olyan is, hogy kintről, a takarásból a súgó „mondta a fülemre” a szöveget. Ezek a helyzetek kimondottan spannolnak.

Fotó: Éder Vera

Van, aki alkalmasabb beugrásra, és van, aki kevésbé?

Igen, és van, aki egyáltalán nem szereti. Én, ha egyszer hallok egy szöveget, az belemegy a fejembe: minden darabot tudok, amiben játszom. De a szövegismereten kívül kell ehhez egy adag jó értelemben vett gátlástalanság is. Nem tudod, hogy mit miért csinálsz, nem ismered a motivációkat, nincs úgy felépítve benned a figura, mint egy bepróbált szerepnél, mégis meg kell teremtened. Harmadéves egyetemista voltam, amikor beugrottam az Örkény Színházban a Viharba, amit az osztályfőnököm, Bagossy László rendezett. Két nap alatt kellett megtanulni a jeleneteket, a szöveget, ráadásul először játszottam kőszínházban.

Az édesanyja, Szentgyörgyi Rozi által alapított Kuckó Művésztanya előadásain már gyerekként is fellépett. Érdekes egybeesés: azt az értékrendet vallja jelenlegi igazgatója, Vidnyánszky Attila is, amit ön az anyatejjel szívott magába, vagyis hogy a legkisebb faluba is el kell vinni az előadásokat, a kultúrát, akár sanyarú körülmények között is.  

Sok a hasonlóság. Beregszászi előadást – ahol Vidnyánszky korábban igazgató volt – először a nyírbátori Szárnyas Sárkány utcaszínházi fesztiválon láttam, ahol a Kuckóval léptünk föl. A különbség az, hogy nálunk amatőrök játszottak, akik munka mellett próbáltak: 1996-ban alakult meg a társulat, és nagyon szerették az emberek – a nézők és a tagság is. Több idő volt, és valódi közösség alakult ki körülöttünk.

A bunda
Fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem

Hallott már akkor a költői vagy totális színházról?

Nem. Csak azt láttuk, hogy minden mozog, egyfajta lüktetés, pulzálás van jelen, folyamatos energia, zene – de hogy ezt így hívják, az nem érdekes. Mert az is lehet rossz. Hiába a látvány meg a zene, ha nincs valamilyen lényegi tartalma, az gyorsan kiderül. Ha jó a csapat és egymásért dolgoznak, akkor működik. Egyébként nem.

Vidnyánszky Attila Csokonai Színházban töltött éveinek egyik emblematikus előadása a Halotti pompa volt. Látta?

Négyszer is.

Borbély Szilárd a Halotti pompa című versciklusában szülei halálát írta meg, akiket szenteste vertek agyon a rájuk törő fosztogatók. Ebben az előadásban is ezt a hatást érezte?

Nagyon sírtam, akárhányszor láttam, teljesen letaglózott. Akkor halt meg az apám és a nagyszüleim is – nem feltétlenül emiatt, de az előadás olyan fájdalmakat szakított fel, hogy utána félóráig csak ültünk egy kövön az utcán. A Mesés férfiakat is vagy ötször láttam.

Amibe aztán évekkel később előbb beugrott, aztán átvette a negyedik király szerepét. Úgy tűnik, mintha sima út vezetett volna a Nemzeti Színházig, elsőre fölvették a Színművészeti Egyetemre is…

Csak amit én belül vártam vagy gondoltam, az teljesen más volt, mint amivel aztán találkoztam. Sok minden úgy volt új, hogy nem is tetszett. Néha nehéz helyzetben kellett megtalálni valakivel a közös hangot. Azt sem tudtam, hogy van egy csomó gátlás bennem, amit le kell küzdenem – ezek az új helyzetek és az új város számos dologgal szembesített. Lehet, hogy ez a felnőtté válás.

Liliomfi, Budaörsi Latinovits Színház
Fotó: Puskel Zsolt

Az egyetemen ismerkedett meg ifj. Vidnyánszky Attilával, aki ön fölött járt: hogy emlékszik vissza az első találkozásra?

Népdalokat kellett gyűjtenünk zenés mesterség órára, és emlékeztem egy dalra, ami a Halotti pompában szerepelt, amiben ő is játszott. Odamentem hozzá a kollégiumban, és megkérdeztem, emlékszik-e rá. Azt mondta, nem. Ez volt az első találkozás. Voltak közös mozgásvizsgák is, amiket nem szerettem, mert ők abban nagyon ügyesek voltak, a mi osztályunk meg nem igazán. Aztán elkezdtünk együtt dolgozni egy egyetemi vizsgaelőadásban, az Athéni Timonban, így alakult ki a barátság. A munka során derül ki, hogy ki milyen ember.

Az önök csapata, a Sztalker Csoport szintén így jött létre? A munka volt előbb, nem a barátság?

Össze kell csiszolódni, és ha valami nem működik, akkor dolgozni kell rajta, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Van, akihez lassítani kell, van, akihez gyorsítani, van, akihez finomabban kell szólni, van, akihez keményebben – meg kell ismerni egymást, ki hogyan tud a legjobban dolgozni. Így tudunk egymásnak segíteni, és ekkor lesz jó az előadás. A Sztalker Csoportot az együttműködésnek ez a módja tartja szorosan egybe.

Farkas Dénes és Szabó Sebestyén László az Othellóban
Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A csoport több színházból verbuválódik, és ön a Nemzetiben, úgy tűnik, megtalálta „természetes élőhelyét”. Az Örkényből hogy került ide?

Szerettem volna itt dolgozni. Majdnem szerepet kaptam az Isten ostorában, merthogy tudok kobzon játszani, de oda egy nagy tatár harcost képzeltek el… Aztán játszottam volna még valamiben, ami elmaradt… A Csongor és Tünde volt az első, amibe végül bekerültem, azután jött a Cyrano. Simának tűnik, hogy itt vagyok, de nem volt az.

Azóta viszont már ki volt plakátolva az arcával a metró: a Tartuffe című előadást hirdette így a színház. Milyen érzés volt?

Jól esett. Sok előadásban játszom, de Orgon fia az első nagyobb és „klasszikus” szerepem egy klasszikus darabban a Nemzetiben.

Kurrah szerepében a Csongor és Tündében

Melyik alakítását szereti a legjobban?

Tinódi Lantos Sebestyént az Egri csillagokban, amelyben kobzon is játszom, és az orvos szerepét a Woyzeckben. Úgy érzem, még nagyon sok mindent nem csináltam, amit szeretnék. Sok mindenben lehet rám számítani.

A Junior Prima díjátadón szép méltatást kapott Eszenyi Enikőtől, aki hatalmas energiáját, humorát és szenvedélyét dicsérte és kiemelte: „Nagyon örülök, hogy Szabó Sebestyén László a Nemzeti Színház tagja, ahol a teátrum fiataljai egy igazán nagyszerű csapattá kezdenek válni.”

Nagyon jól esett. A díjat a Kuckó Művésztanyának ajánlottam fel. Onnan indult el a pályám, ott nőttem fel. Az egész országot beutaztuk, a legkisebb falvakba is elvittük az előadásainkat, sokszor olyanoknak játszottunk, akik előtte még soha nem láttak színházat. Amatőr társulat ez a szó legnemesebb értelmében, és az, hogy több mint húsz éve működik, azt hiszem, páratlan az országban.

A Kuckó Művésztanya egyik előadásában édesanyjával, Szentgyörgyi Rozival
Fotó: Meszner Gabriella

A díjátadón egyébként Szabó Balázs Bandája játszott, és Balázs is kuckós volt. Rendszeresen voltak nálunk olyan előadói estek, ahol megzenésített verseket énekeltek – amikor még kicsi voltam, és nagyon idegesített mindez, mert idegen emberek jöttek a házunkba, a nagyszobánkban álló színpadra, és mindenki velük foglalkozott, nem pedig velem. Balázst ott hallottam először. Ez a történet is körbeért.

A teljes interjú a Nemzeti Magazinban olvasható.

Nyitókép: az Athéni Timonban. Fotó: Dusha Béla