„Szándékosan törekedtem arra, hogy a munkáimat ne lehessen kiállítani. Nem akartam művészetet csinálni. Most is az a véleményem, hogy a munkák a legritkább esetben jók, ha megrögzülnek. Persze az így felfogott mű nem zárja ki, hogy az állandó mozgásból ne fixálódjanak helyzetek” – írta Kismányoky, és ez lett a kiállítás mottója. Gondolatai megállítanak és tűnődésre késztetnek. Mit jelent, amit írt? Hogyan lehet elkerülni még csak a szándékát is a művészet „csinálásának”? És mitől lesz művészet mégis, ami így születik?
A pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtárában több teremben ismerkedhetünk a Kismányoky-művekkel; nem feltétlenül lineárisan, hanem mintha nyomot olvasnánk. A jelhagyás, nyomvesztés fontos szervezőelve munkásságának. Alkotásai a folyamatban fedik fel valódi arcukat. Egy olyan világban, ahol mindent rögzítünk és dokumentálunk, talán fel sem tűnik, mekkora ereje van ennek. Hiszen visszaadható egyáltalán bármelyik pillanat is? A hetvenes években Kismányoky minden akcióját rögzítette, tárgy felgyújtását éppúgy, mint kőfejtőbeli land artot.
Marina Abramovic memoárjában (Aki átment a falon, Athenaeum, 2021) felidézi azt a pillanatot, amikor tanára az első otthoni rajzóráján homokot szórt a papírra, majd az egészet felgyújtotta. Azt mondta neki, ez a naplemente, és kisétált a szobából. Az ehhez hasonló, legszorosabb értelemben vett hepeningek voltak a leginkább jellemzők Kismányoky munkásságára is. A kiállított képek technikájáról nem kapunk információt (a múzeum többi tárlatán sem jelölik, milyen technikával készültek az alkotások). Olyan, mintha a kiállítás terében a merev, általános értelemben vett képzőművészet ideájának megfelelő alkotásokkal a nagy terem képviselné az állandóságot (persze ezekben is van folyamat, áramlás, de jóval zártabb struktúrákban), a kis termek pedig a nyomkeresés állomásait mutatnák be. A nagyobb terem munkáiban Kismányoky mestere, Lantos Ferenc hatása is érvényesül. Itt a matematikai, kombinatorikai és permutációs törekvések bemutatásán kívül kollázsokat is láthatunk, közel ötven év távlatából szembesülve azzal, hogyan váltak a kor csip-csup hírei művészetté.
Pécs a hetvenes években nagy változásokon ment keresztül, és a városkép változása a művészek reakcióját kívánta. Ahogy Nemes Nagy Ágnes csodálkozik rá a verseiben arra, hogyan veszi be a városi ember a természetet, úgy válnak Pécs művészei, köztük Kismányoky Károly is szemlélőivé ennek a folyamatnak. Kismányoky utcákat – főként a Tímár utcát –, csatornafedeleket, házakat nagyít fel, fordít ki a sarkaikból, elénk helyezve azt, ami a mindennapjaink része. A városi kószáló azonban nemcsak szemlélője, hanem alakítója is a városképnek.
Kismányoky több száz, agyagból készült „pénzérmét” számoz és hint el Magyarországon és a világ más pontjain. A lelethagyás játékba hozza a befogadót, a kincs elrejtése és megtalálása révén alkotó és szemlélő kapcsolatba lép. Ez a rálelés alapélménye kell hogy legyen a művészetnek. A múzeumban is az hajtja a látogatót, hogy a képeken észrevegyen valamit, amit csak ő láthat. Ez folyamatos figyelésre, jelenlétre hív; arra, hogy városi sétáink során keressünk és találhassunk.
A kiállítás egyik képsorozatán vélhetően térképet ásnak el a földbe. „Fordított feltárás” történik, mintha a termékeny talajban újraélednének a tárgyak. És ki tudja, a bomlás és a földben élő lények milyen új jeleket és nyomokat hagynak a térkép anyagán?
A hatvanas-hetvenes évek land art mozgalmai Magyarországra is eljutottak. Míg Amerikában érintetlen természet és város élesen elkülönült, itthon rövidebb volt a kettő közötti távolság, emiatt mások lettek a tájművészet módszerei is. „A természettel való állandó szembesítés érdekelt. Azt viszont mindig is hangsúlyoztuk, hogy soha ne hagyjunk nyomot, mindent szedjünk össze. Nagyon nem tetszett az amerikai vagy nyugati módszer, amiben dózerrel avatkoznak be a tájba, maradandó tájsebeket ejtenek, ezt nagyon nem akartuk. Hagyni, hogy az a papír, ami tulajdonképpen nem volt más, mint egy geometrikus vonal, beszéljen, mozogjon, tekeregjen a tájban, ez érdekelt minket” – idézi a kiállítás Kismányokyt.
A papírkígyók tájkorrekcióként jelennek meg a pécsváradi homokbányában. A művészet ragtapasz lesz arra a sebre, amit az ember a saját szükségletei miatt ejtett a természeten. Begyógyítani már nem lehet vele, de a károkkal szembesülhetünk általa.
Hogyan vezet vissza a természetben elhelyezett nyom önmagunkhoz? Egy ilyen folyamatot örökít meg a Te is tojás vagy? című fotósorozat (1978), és ebben a kérdésben nincsen meghökkentő, hiszen mind alakulunk, fejlődünk, és végül remélhetőleg ki is szabadulunk a bennünket körülvevő törékeny burokból.
Kismányoky Károly neve nem került be a land arttal foglalkozó művészek névsorába. Nagyjából ötvenéves életműve rengeteg aktuális kérdést vet fel. Hogyan láthatunk mások szemével, hogyan tekintsünk a környezetünkre? Műveinek alapélménye a változás, a megörökítésben rejlő nyugtalanság. Ha az egyszeri múzeumlátogató a tárlat akár csak egyetlen apró részletét is megörökíti, az a rész már nem lesz többé ugyanaz.
A Véglegessé vált történések – Kismányoky Károly (1943–2018) című kiállítás 2023. december 31-éig megtekinthető a Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtárában.
Enteriőrfotók: Janus Pannonius Múzeum
