Csodálatosan forgó, hibátlan ugrástechnikájú, minden mozdulatot tökéletesen bemutató táncosból sokat találni a világ színpadain. Van azonban valami megfoghatatlan képesség, valami Isten adta tehetség, spiritusz, belső tűz, amely néhány előadót kiemel a sokaságból, akinek - talán nem is kifogástalanul precíz - mozdulatai betöltik a színpadot. Ilyen Bajári Levente is. Mára a Magyar Állami Operaház első magántáncosa; operaházi munkáját időről időre külföldi vendégszereplések szakítják meg.
- Sikeres évadot tudhatsz magad mögött és a nyár is eseményteljesen telt. Februárban a Point és a Way of Words című, világszerte ismertté vált munkáid után megkaptad a Talentum-díjat, júliusban a Kanári-szigeteken, a Nemzeti Balettal turnéztál. Egy hónapja érkeztetek vissza partnernőddel, Pazár Krisztinával egy nívós finn fesztiválról. Hogyan élted meg a mögötted álló időszakot?
- Az elmúlt két évben valóban egymást érték a sikerek, de tudom, hogy ez nincsen mindig így, nekem is voltak nehezebb időszakaim, és azt is tudom, hogy az eredményekért meg kell dolgozni. Míg sokan szögre akasztják a spiccipőt az évad végén - és jól is teszik a regenrálódás miatt! -, addig én végigdolgozom a nyarat. Nemrég érkeztem haza Finnországból; negyedik alkalommal vettem részt az Imatra Fesztiválon. Idén másodjára a partnernőmmel, Pazár Krisztinával léptem fel, és ahogyan tavaly is, egy közösen készített darabbal vettünk részt a nívós együtteseket felvonultató programon. Nagy sikerünk volt és élveztük, hogy a Dresdai Nemzeti Balett, a Litván Nemzeti Baletta, a Washinghtoni Balett táncosaival közösen adhattunk gálaműsort.
- Saját koreográfiáidban Pazár Krisztina az állandó partnernőd. Hogyan alakult ki köztetek ez a szoros munkakapcsolat?
- Öt éven keresztül alkottunk egy párt Krisztával a magánéletünkben. Ebből három évet távkapcsolatban töltöttünk Kriszta a stuttgarti szerződése miatt. Gyakran látogattam meg, és ez az időszak szakmailag is sokat jelentett az életemben. Akkoriban Európa legjobb együttese volt a Stuttgart Balett, rengeteg koreográfus megfordult a városban - Jíri Kylian, William Forsythe -, és válogatottan jó modern koreográfiákat tűztek műsorra. A látottak olyan hatással voltak ránk, hogy elhatároztuk, mi is készítünk egy duettet, amely ehhez a nyugati színvonalhoz közelít. Voltak félelmeink, de úgy gondoltuk, feltétlenül meg kell próbálnunk. Erre lehetőség is nyílt annak a műhelymunkának a keretében, amiben alapító tag voltam, a Kortárs koreográfusok estjében.
- A fogadtatás pedig meglepően jó volt, közösen alkotott darabjaitokat számos elismerés övezte. Viszont a kortárs művészeknek szemet szúrhatott a műfaji elkalandozásotok. Nem ért az a kritika, hogy csak maradj a kaptafánál, ne akarj kortárs táncos lenni, hiszen az egészen más gyökerekből táplálkozik, és akibe gyermekkorától ívódik be a klasszikus technika, az sosem lesz jó kortárs táncos?
- De igen, mégsem tudták és tudják kedvemet szegni. Sosem leszek abban az értelemben vett kortárs táncos, mint akikkel az alternatív színpadokon lehet találkozni, mert a testemet és lelkemet az Operában köteleztem el. A klasszikus mozdulatokat bontom meg, ezzel inkább közelítek az amerikai felfogás szerinti kortárs baletthoz. A kortárson belül a kifejezetten klasszikus vonalat képviselem.
- Aki ismeri a pályafutásodat, tudja, hogy mielőtt saját darabjaidat készítetted volna el ebben a műfajban, már sokszor dolgoztál kortárs alkotókkal és vállaltál szerepet modern koreográfiákban. Kik voltak rád hatással?
- Ladányi Andrea volt az első, aki felkért a kortárs művészek közül egy közös munkára. Később dolgoztam Horváth Csabával és nagy példaképem William Forsythe is, de minden kortárs alkotás hatással van rám. Valójában azt gondolom, hogy nem is az a lényeg, hogy milyen műfajban készül az előadás, hanem hogy képes-e értéket képviselni számomra. Szerintem egy igazi táncos is összetett. Az nem elég, hogy technikailag felkészült, amellett kiváló színészi adottságokkal kell rendelkeznie és minden stílusban kicsit otthon kell lennie. Attól függetlenül, hogy mi az Operában a klasszikus balettet képviseljük, az csak sokoldalúbbá és értékesebbé tesz egy táncost, ha más műfajokban is jártas.
- Ha jól tudom más művészeti ágak felé is van némi kitekintésed. Gyermekkorodban szavalóversenyekre jártál, zongorázni tanultál és a képzőművészet felé is kacsintgattál. Mi maradt meg ebből mostanra?
- Az irodalom viszonylag korán hangsúlytalanná vált az életemben, a zongorának viszont fontos szerepe volt abban, hogy érdeklődésemet a művészetek felé fordítsa. Az ujjaim adottságai sajnos nem voltak megfelelőek ehhez a hangszerhez, és egy balettintézetben tanuló ismerős kislány házi bemutatója elég inspiráció volt ahhoz, hogy elkezdjek táncolni. A balettintézetben volt olyan pillanat, amikor meginogtam és azt gondoltam, hogy talán mégsem ez az a műfaj, amiben kiteljesedhetek. Jól rajzoltam és jelentkeztem a Képző- és Iparművészeti Főiskolára. Persze nem vettek fel, de ez is egy jel volt, hogy folytatnom kell a táncot.
- Ha sikerült volna a felvételid, akkor lehet, hogy most Bajári Levente festőművész tárlatmegnyitója alkalmából találkoznánk...?
- Lehet... Sőt, abban biztos vagyok, hogy valamilyen művészeti ágban kifejezném magam. Az a legfontosabb számomra, hogy a gondolataimat meg tudjam fogalmazni valamilyen formában. A tánc tökéletes forma erre. Ennek ellenére gyakran ragadok ceruzát. Amikor a saját darabjainkat készítjük, én tervezem meg a jelmezeket és úgy indulunk el a varrónőhöz.
- Naplót írsz?
- Nem, de sokszor elgondolkoztam azon, hogy bele kellene kezdenem. Az az életmód, ami számomra megszokott és természetes, mások számára egy teljesen ismeretlen világot jelent. Aki ezt a pályát választja, különleges és érdekes életmódot is választ. A színpad, a próbák, a sok beteljesült és feladott álom, fellépések és megmérettetések a világ különböző színpadain...
- Önmagát már sok műfajban kipróbált, rutinos táncos vagy, de bizonyára vannak helyzetek, amikor még mindig rád tör a lámpaláz színpadra lépés előtt. Ez inkább inkább klasszikus produkció vagy kortárs előadás előtt fenyeget?
- Jó a kérdés! Azt hiszem, ez mindig az adott darabtól függ... Nem vagyok kifejezetten izgulós, csak természetes félelem van bennem, hogy minden rendben menjen. A balettszínpadon leginkább a kellékek miatt szoktam aggódni, kortárs előadásoknál pedig azért, hogy a közönség jól fogadja a látottakat. Amikor a saját koreográfiám premierje van, az meghatványozza a lámpalázamat. Akkor is, ha táncolok benne és talán még jobban, ha csak kívülről figyelem. Szigeti Oktávia modern osztályának készítettem tavaly egy koreográfiát, a Pointot, a Táncművészeti Főiskolán - meg merek rá esküdni, hogy ez volt a legdrukkosabb bemutató, amiben valaha részem volt!
- Kívülről tekintve a pályád felfelé ívelő, zsákutcáktól, mellékvágányoktól mentes zökkenőmentes útnak tűnik. Voltak olyan sorsfordulatok, amelyek elbizonytalanítottak?
- Gyermekkoromban nem voltak jók az adottságaim, nagy nehézségekkel járt a megfelelő tágság, hajlékonyság elérése. Akkoriban gondoltam arra, hogy más dolog felé fordulok inkább. Később volt egy bokaszalag szakadásom, amit megműtöttek. Ez is elgondolkoztatott, de sokkal nehezebben küzdöttem meg azzal a problémával, amikor megtisztelő módon ösztöndíjjal bekerültem az Operába, és az első két-három évben semmi nem történt. Már majdnem feladtam, amikor felfigyeltek rám és kisebb szerepeket kaptam. Manapság egy-egy rosszul megoldott szerep is el tudja venni a kedvemet. Elengedhetetlen a szakmánkban az esztétikum is és nem véletlen, hogy állandóan elégedetlenek vagyunk magunkkal, sanyargatjuk a testünket. Ha a tükörbe nézve nem azt látod, amit szeretnél, nem fogod jól érezni magad a bőrödben és ez meglátszik a színpadon is. A nárcizmus hozzá tartozik a szakmánkhoz.
- El tudod képzelni, hogy a koreográfusi ambícióid miatt elhagyd az Opera színpadát?
- Nagyon vonz a koreografálás, de később szeretném magam igazán belevetni az alkotásba. Az operaházi táncosok karrierje 40-42 éves korukig tart, azután nyugdíjazzák őket. Körülbelül ez az a kor, amikor valóban abba kell hagyni a nagyon intenzív táncot az ízületi kopások és egyéb testi igénybevétel miatt. Csalódás volt számomra, hogy a külföldi válogatásokon például már néhány éve is idősnek találtak... Úgy érzem, most vagyok erőm teljében, pályafutásom csúcsán, most kell igazán és sokat táncolnom. A koreografálás nem feltétlenül kívánja meg, hogy maga az alkotó is aktívan táncoljon.
- A táncosok közül sokan kezdenek fénykoruk után tanítani. Vannak ilyen ambícióid?
- Nem vagyok pedagógus alkat. Nincsen elég türelmem. A decemberben újra műsorra kerülő Rómeó és Júliában viszont én tanítom be a címszerepet egy fiatal táncosnak. Várakozással tekintek a munka elé, mert úgy érzem, ezáltal része vagyok egy természetes színházi folyamatnak, a generációváltásnak. Örülök, hogy átadhatom a tudásomat és segíthetem a feljövő ifjúság munkáját. Érdekesnek tartom azt is, hogy ugyanazt a helyzetet másképp élhetem meg; más volt, amikor én voltam az újonc és más most, amikor továbbadom a tapasztalataimat.
- Mi történne, ha ne adj' Isten egy sérülés keresztbe vágná a pályádat és soha többé nem tudnál színpadra lépni? Mihez kezdenél tánc nélkül az életeddel?
- Sokszor foglalkoztat ez a gondolat. A koreografálást nem zárnám ki... asszisztenssel dolgoznék. De ha mindenképpen tánc nélkül kellene elképzelnem az életemet, akkor ez valamiféle tervezői munka lenne, az nagyon vonz. Kosztümök, jelmezek, ruhák... Azt hiszem, elvégeznék egy iskolát és lakberendező lennék.
- Szerepálmok?
- Szerencsés vagyok, mert nagyon változatosak a szerepeim. A hercegek a színpadon inkább szőkék, kevés férfi főszerep van, amihez az én karakterem a megfelelő, mint Rómeó vagy Rhett Buthler alakja Az elfújta a szélből. Alkatomból, és a sötét színeimből adódóan a főszerepek mellett rengeteg epizód és karakterszerep talál meg. Számomra a színpadon a hangsúly a művészi kifejezésen és nem a technikán van és ez nem függ attól, hogy főszerepet vagy mellékszerepet táncolok-e. A Rómeó és Júlia egyébként kivételes helyen van a rangsoromban, hiszen minden balerino álma, hogy egyszer majd Rómeót táncolhasson a világ valamelyik nagy színpadán. Az Operában már harmadik éve tartják repertoáron a darabot, és mi annak idején Popova Aleszjával készültünk a premierre, Seregi László irányítása mellett. Rengeteget tanulhattam abból a próbafolyamatból, életre szóló élmény volt. Ezért szoktam azt mondani, hogy mivel teljesült egy gyermekkori álmom és eltáncolhattam Rómeót, véget is érhet a pályafutásom. Persze ez nem igaz, nagyon sok szerep vár még rám.
- Néhány napja érkeztetek meg Montrealból és Miaimiból. Milyen élményeket, tapasztalatokat szereztetek?
- Két gyönyörű város, két külön világ. Megmutathattuk tudásunkat, emellett kikapcsolódást, feltöltődést jelentett a turné. Kiváló táncosok közt léphettünk színpadra és két új meghívással is büszkélkedhetünk.
