A balett nagyasszonya 8 évesen kezdte tanulmányait az Állami Balett Intézetben, és majdnem hatodik évtizede aktívan szolgálja a szakmát rendíthetetlen hittel, humorral és makacs, maximalista kitartással.
Ha újrakezdhetné, Uhrik Teodóra Kossuth-díjas, Liszt-díjas, Érdemes Művész, balettművész mégsem táncos, hanem orvos lenne, mert gyógyítani szeretne. Lehet, hogy tudtán kívül, de most is azt teszi az őt körülvevőkkel. A táncszakma területén végzett kiemelkedő, példa értékű munkásságáért nemrég az egyik legnívósabb elismeréssel, a Táncművészetért díjjal jutalmazták.
Van olyan színházi műfaj egyáltalán, amiben nem próbálta ki magát?
2020-ban lesz a 60. éve annak, hogy ezt a pályát professzionális szinten űzöm. 17 évesen, 1960-ban szerződtem a Pécsi Nemzeti Színházhoz, a Pécsi Baletthez. Azóta tulajdonképpen ebben a „kosárban” működöm, mindenféle szerepekben. 8 évesen már az Állami Balett Intézetben töltöttem minden napomat, és még nem is volt érettségink, amikor kikerültünk onnan.
8 évesen? Olyan kisgyerekként?
Hát persze. Utólag, végzett táncosként érettségiztünk munka közben. Később fordították meg a képzést úgy, hogy érettségi után lehet csak szakképesítést szerezni. Kezdetben táncosként a koreográfus elképzeléseit kellett teljesítenem. Eck Imrénél (a Pécsi Balett alapító koreográfusa – a szerk.) egészen mást kellett táncolni, mint amit az intézetben tanultunk. Számunkra addig ismeretlen csodákat. A technika maradt, de emberről szóló darabok születtek.
Az Operában akkoriban mesedarabok mentek, és mi voltunk az elsők, akik emberi kapcsolatok, társadalmi problémák bemutatásával foglalkoztunk. 25 év elteltével, a táncos pályafutásom végén táncpedagógusként működtem tovább, vezetője lettem a Pécsi Művészeti Szakközépiskola tánctagozatának, és igazgatóhelyettese az intézménynek.
Így egy másik szerepbe kerültem. Imádtam tanítani, mert csodálatos élmény a tehetséget felfedezni. Egész embert kívánó munka volt, folyamatosan a gyerekek rendelkezésére álltam. Sok visszajelzést kaptam az igazságos szigoromról.
Ezután mi volt a következő „szerepe”?
Alkalmazott koreográfusként 15 évig az ország majdnem összes színházában dolgoztam. Sok élményben és sok kudarcban volt részem. Utána az iskolában jelmezt kellett terveznem, mert soha nem volt annyi pénz, hogy jelmeztervezőt vegyünk fel, így azt is kitanultam. A táncjelmezek tervezése egészen speciális dolog, abszolút másfajta anyagismeret szükséges, amit nem tanítanak a főiskolákon.
Ezt követően színésznősködni kezdtem, rengeteg prózai darabban játszottam. Most találtam meg egy fényképet, Göncz Árpád Magyar Médeáját játszottam, ami egy másfél órás monodráma volt. A Csókos asszonyban is énekeltem. Mindenfélét játszottam, és közben folyamatosan tanítottam.
Biztos elégedettséggel töltötte el ez a sok felkérés és siker.
Szűz jegyű vagyok, maximalista, tehát soha nem voltam magammal elégedett. Aztán jött egy olyan szabály, hogy 70 felett nem lehet közalkalmazott pedagógusként működni, ezért el kellet válnom az iskolától. Rettenetes fájdalom volt. Maradtam óraadó, de milyen érdekes a lélek, hogy folyton beteg voltam, ami korábban sosem volt rám jellemző.
Mindent kicsit túlzásba viszek, túlkompenzálom a dolgokat. Rájöttem, hogy ahol sas voltál, ott ne legyél veréb. Ahol vezettél egy tagozatot, oda ne menj be a saját régi irodádba a szőnyeg szélén ácsorogni és várni az utasításokat. Végül hagytam az egészet, és ma már nagyon ritkán járok be az iskolába. Imádtam, de el kellett fogadnom, hogy bizonyos utak megszűnnek.
De jönnek újak.
Folyamatosan. Megírtam például a közép- és alapfokú táncoktatás modul könyveit. Pokoli feladatot vállaltam fel, mert soha meg nem írt anyagokat kellett összeszednem a néptánc, társastánc, balett, moderntánc területén. Kuratóriumokban is munkálkodtam elnökségi tagként, pályázatok elbírálásában vettem részt.
Manapság mi a fő tevékenysége?
Jött ez a vaskoronás feladat: a Pécsi Balett ügyvezető igazgatója vagyok jelenleg. Ehhez szigorú elvárásokat kell támasztanom, de emberinek is kell lennem, szinte anyja vagyok a táncosoknak, mert kell egyfajta megértés. Csodálatos dolog, hogy az ország első modern együttese 57 év után önállósodik, de mindig nehezebb egy meglévő szervezetet átalakítani, mint újat teremteni. Ilyenekkel küzdök most nap mint nap.
Akkor pestiből végérvényesen pécsi lett.
A munka volt mindig az életem, és az kezdettől Pécshez kötött. Egy adventi műsorban egyszer megkérdezték, hogyan készülünk az ünnepekre. Mondtam, hogy hát nekünk a munkánk gyönyörűen átírja a naptárt, a karácsonyt is, amit a Diótörővel ünnepelünk. Ez nem baj, ha az ember ezt megszokja, csak a gyerekeink isszák ennek a levét...
Két gyermeke van, Kamarás Iván – aki maga is a színházat választotta otthonának – és Anna, aki tíz évvel követte bátyját a családban. Ők itták a levét a sok elfoglaltságának?
Iván talán azért is ment erre a pályára, mert a színházban tologattam kisbabaként. A lányom többet igényelt volna belőlem és Paliból (Lovas Pál balettművész, táncpedagógus, Uhrik Teodóra férje). Ivánnak voltak még nagyszülei, ők néha előkerültek, de Annának nehezebb volt, hogy a szülők mind a ketten folyamatosan rohangálnak mindenhova. Egyfolytában dolgoztunk.
Egy balerinának meglehetősen nehezen fér bele az életébe egy terhesség, szülés, nem? Ilyenkor az egész pálya megkérdőjeleződhet.
Iván születésekor nem volt gyes, hat hét szabadság állt rendelkezésre mindössze, utána vissza kellett állnom. Kénytelen voltam magammal vinni az újszülött fiamat az öltözőbe. Ráadásul tudtam, hogy aki éveket kihagy, annak a teste soha többet nem működik ugyanúgy, mint azelőtt. A szalagok, az inak a terhesség alatt megváltoznak, és minél később térsz vissza a mozgás világába, annál könnyebben jönnek a sérülések.
Mindenki azt mondja, hogy ez egy gyilkos, nagyon kemény pálya. Miért?
Mindenedet elviszi. Ha erre koncentrálsz, semmi másra nem marad sem időd, sem energiád. Délelőtt tréning, próba, este előadás. Ha mondjuk öt darabod van a repertoárban, az rettenetes mennyiség koordinációs tanulás szempontjából. Tehát a fizikai igénybevétel, az egy dolog, azt a sporthoz tudnám hasonlítani. Na, de nézze meg, a futásban hány mozdulatot kell megjegyezni: körülbelül kettőt. És főleg miután elkezdtük a modern balett irányzatát követni?! A klasszikus balett fizikálisan talán kevésbé testbarát, de könnyebben megjegyezhető, ugyanis fix, leírt pózok vannak. Megfogalmazott helyzetek, szünetek. Modernben nincs neve a lépésnek, utánozni tudod a koreográfust. A modernben a fejedet kell használni, hogy megjegyezd a lépéseket, a szituációkat.
Ha van egy olyan repertoár, ahol három koreográfusod van, mind másképp dolgozik. Ez az igazi nehézsége a modern balettnek. Fizikálisan és mentálisan is annyira igénybe veszi a táncost, hogy nem tud mással foglalkozni. Eltelik 25 év, kilép a szakmából, és mit csinál? Mert közben semmi mást. Nincs ideje, hogy felkészüljön másra, amit nagyon nagy problémának tartok. A pályából kilépést, pályaváltást, amire akár sérülés esetén szükség lehet, mi itt Magyarországon nem tudjuk segíteni. Külföldön ez 40 éve működik.
Mennyiben hasonlít vagy különbözik a táncosok helyzete anno és most?
Amikor az Állami Balett Intézetbe felvételiztünk, az nem a mi vágyunk volt, hanem a szüleink döntése. Ez ma sincs másképp, ha azt nézzük, hogy a gyerekek 10 évesen kerülnek a Magyar Táncművészeti Egyetem balett szakára. Az én esetemben ez az anyukám vágya volt, nem az enyém. Manapság lustábbak a gyerekek, inkább a mobilt nyomkodják. A mi időnkben ez egy kiemelkedő lehetőség volt, külföldre csak mi tudtunk utazni.
A Pécsi Balettegyüttes megalakítása kultúrpolitikai döntés volt. Akkoriban nagy szó volt, hogy Magyarország a vasfüggöny mögött is fel tudott mutatni modern művészetet. Végigutaztuk a világot. Németországban például másfél hónapon át minden nap más városban léptünk fel. Helsinkitől Indiáig mindenhol voltunk, csak Japánban nem. Manapság kevesen választják a táncot hivatásuknak. Különösen a fiúk. A versenytánc, mint hobbi, az nagy divat.
Lelkileg hogyan kezeli azt a rengeteg elfoglaltságot, az ezzel járó stresszt?
Szigorú vagyok magamhoz és másokhoz is. Csak akkor pihenek, ha megsérülök. Eck például mániás alkotó volt, állandóan dolgoztunk. Egy mód volt, hogy nyerjek egy kis pihenésnyi időt: ha lebetegedtem. Amikor a testem már nem bírta, a lelkem elintézte, hogy legyen szünetem. Valódi lazítás, oldás máig nincs nekem.
Ha újrakezdené, akkor is táncos lenne?
Nem. Mindig is orvos szerettem volna lenni. Embereket szerettem volna gyógyítani.
Most sem áll ettől távol. Tudja, milyen komoly hatást gyakorol az Önt körülvevő emberekre?
Szókimondó vagyok, kemény a stílusom, de gyakran dicsérek, és ezt szeretik bennem. Jó lenne, ha kevesebbet problémáznék. Túl komolyan veszek mindent, ami ugyan nem látszik rajtam, de nagyon érzékenyen reagálok mindenre. Felnagyítom a feladattal járó nehézségeket, miközben könnyen meg tudok oldani mindent. Szeretek keresztrejtvényt fejteni, imádok olvasni, járok könyvtárba, figyelem az újdonságokat.
De utazni nem szeretek, mert rengeteget voltam életem során távol. Számomra az utazás összekapcsolódik a szakmával, és nem tudok kikapcsolódni. Pogányban van egy gyönyörű kis házunk, ott pihenek Palival, ha tehetem. Nem túl gyakran, mert a Pécsi Balett ügyvezető igazgatói szerepe sok szép és nehéz feladat elé állít.
