A Fugato Orchestra bájosan konzervatív, tiszta arcú fiatalok gyülekezete, akik mély meggyőződéssel akarják a crossover hídját kiszélesíteni. Hitvallásuk szerint ugyanolyan szükség volna a komolyzenében élők szemét, fülét, gondolkodását az "igényes könnyűzene" felé megnyitni, mint a komolyzenei értékrendet átültetni a könnyűzene gyakorlatába. Ez tisztességes, de nem eredeti célkitűzés, ahogy a Fugato vezetőjének, Alpár Balázsnak a művei sem tesznek hozzá túl sok újat a szimfonikus vagy progresszív rock hetvenes években (múlt század) kialakult hangzásvilágához. A példaképeik (Jethro Tull, Mike Oldfield, Andrew Lloyd Webber és az After Crying) kijárta utat nem hagyják el, de előadásuk nagyon igényes, lelkes, kidolgozott; méltó a névválasztásukhoz, amellyel a klasszikus formák legidőtállóbbikára, a fúgára utalnak.
Az Etno Rom tavaly azért nyerhetett a Fugatóval egyszerre Fringe-nagydíjat, mert ebben a felállásban csak pár éve működnek, de a hazai etno- és roma zenei előadók között majd mindegyik tag ismert. A zenekart a Kalyi Jag két énekese, Balog József és Künstler Ágnes alapította alig három éve. Stílusukat és felfogásukat az ő esetükben is találó névválasztás jelzi: több kontinens roma vagy hasonló ihletésű népzenei anyagából gyúrják össze repertoárjukat; magyar, balkáni, szerb, román, orosz, török, spanyol és arab közegből származó dalok, ritmusok felhasználásával. A nagy etnikai tarkaságban sem tévesztették szem elől, hogy megszólalásuk bizonyos elemei mindig ugyanolyanok legyenek, miközben a két szólóénekes pompásan hozza az illető tájegység, nép stílusát. Különösen így volt ez a Millenárisban a spanyolországi dallamok ihlette szám előadásánál, de egészen ritka csemege volt a török dal is. Természetesnek hatott a táncos szólisták felléptetése, beleértve a hastáncost is.
A Fugato is épített a látványra, de túlságosan nagy felbontású volt a vetítés, raszteres volt gyakran a kép, amit még csak elviseltem volna, a mozgókép feltehetően memóriahiányból adódó dadogását is, mint amikor a DVD el-elakad, de a képek bárgyúsága miatt végül hanyagoltam a multimédiát. A zene képi illusztrációja nem a hangszerek képének összemontázsolásából kellene álljon, ne nőjenek ki a város földjéből lakótelepszerűen, gomba módra, és ne lubickoljanak a tenger hullámaiban hegedűk! Sem lakni nem lehet bennük, sem úszni nem fognak megtanulni. Maradjunk a zenénél.
A Fugato hét Alpár-szerzeménnyel, köztük több bemutatóval készült, amelyek közül az Ébredés és a Hétnyolcad voltak a legizgalmasabbak. Az együttes és a zeneszerző-zenei vezető javára kell írni, hogy míg a 2001-ben a Városmajori Gimnáziumban alakult zenekar korábban elég mereven nyúlt a nem klasszikus zenei ritmikához, a Millenárisban mind a páratlan, mind a rockos és szinkópás ütemek élvezetesen szólaltak meg. Néhány tagjuk szólóban Puss Ferenc első hegedű, Simkó-Várnagy Mihály cselló és Valentiny Gábor barokk furulya ezt a szintet is meghaladva, kiemelkedő teljesítményt nyújtott, és érdemes odafigyelni Alpárnak nemcsak a zongorázására, hanem tilinkó játékára is.
Dicséretes, élvezetes, de nem túl emlékezetes produkció született abból a gyanúm szerint önként vállalt feltételből, hogy a Fugato kíséretül szegődjön a záró számban és a ráadásban az Etno Romhoz, pedig ezekben a hangszerelésekben is sok munka fekszik. A két együttes szinte végig együtt állt a színpadon, a záró számig felváltva játszottak, nem számítva, hogy egymás produkciójához "kölcsönadtak" zenészeket. Amennyire lehetett, egymáshoz képest is felépítették műsorukat, de a nagy távolság azért így is megmaradt. Érdekes módon egyes muzsikusok "vendégszereplésénél" és a két utolsó számban egyaránt az derült ki, hogy ha mindketten kitérnek saját útjukról a jazz improvizáció irányába, akkor jön létre zenei szintézis. Az egész estére jellemző zenei nyitottság (amelyet Alpár továbbra is zenében tanítson, és ne próbáljon a színpadon szentbeszédben megfogalmazni) viszont a közönség épüléséhez és kulturált szórakoztatásához igazán jó alapot adott.
