Azaz mégsem számtalan, hanem éppen száznégy. Az Ady Endre összes fényképe alcímű album, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványa éppen ennyi felvételt tartalmaz. A szerző korábbi (1977-es, a születési centenáriumra készült) összegzése óta is sikerült hét olyan amatőr felvételre bukkanni, amely eddig elkerülte a szakemberek figyelmét. Egyébként, mint olvassuk, a legutóbbi három évtized "részben módosította a képek számát. Néhány eltűnt a kutató látköréből, de a felpezsdült magángyűjtés eredményeképpen többen rendelkeznek több-kevesebb Ady-fotóval".
Az egyszerre tárgyszerű és esszéisztikus, szép szavú bevezetés tömören beszéli el az Ady-ikon megteremtését. Csak sajnálhatjuk, hogy bár pontos mutató, forrás- és rövidítésjegyzék található a könyvben, tartalomjegyzék nem. Pedig a tanulmányfejezeteket - Az elmesélt élet; A tekintet fejedelme; Az énkép-anzix stb. - önmagukban is hasznos lenne (vissza)keresni. A költő külső-belső személyes tulajdonságainak igen nagy teret szentelő, emlékezésekben bővelkedő Ady-szakirodalom lényegében egységes állítása, hogy Ady Endre megjelenésére kényes, mindig frissen borotvált, ruhatárának darabjait gyakran váltogató divatfi volt, azonban időpocsékoló túlzások nélkül ápolta hódító s komfortérzetet nyújtó eleganciáját. A fellépésének szuggesztív erejével, arcának, pillantásának babonázó voltával tisztában levő, büszke öntudatú poéta, aki verseiben a legváltozatosabb szószerkezetekkel nevezte meg önmagáról mintázott királyi, isteni vershősét, szívesen fényképezkedett. Maga választotta fotográfusa Székely Aladár (akiről ugyancsak E. Csorba Csilla publikált kitűnő könyvet 2003-ban). Ady örömest levelezett őt ábrázoló képeslap-fényképeken: az arc és a kézírás együtt jelenítette meg a kivételes egót. A fotók tekintélyes része a Székely-műteremből került ki.
A kötetben értelmezői cicomák nélkül - utólag rájuk ragasztott címeket és anekdotikus beágyazást mellőzve - sorakoznak a fotók. Viszont regulázott, egységes lajstromokban minden lényeges adat könnyen, egybehangoltan megtudható róluk. Még az ún. kis tények is. (Már a bevezető tanulmány egyik lábjegyzetében is a hiperpontosság jele annak feltüntetése, hogy Markőssy Erzsébet szerint ő egy régi Stühmer-doboz csempészcsomagjába rejtve, a legfrissebb Nyugat-szám és két Ady-kötet - no meg a cukorkák - társaságában küldte el Boncza Bertának az Ady-fényképet, amely Csinszkát szerelemre lobbantotta - Király István monográfiája szerint viszont a kép külön úton járt.) Az egymást természetszerűleg időrendben követő, szerencsére inkább jó, mint gyengébb minőségű fotók részint magukban állnak (az első három 1878-ból, 1891-ből és 1896-ból való), részint képcsaládokat alkotnak, a felvétel ideje, illetve a kép szereplői szerint csoportosíthatóan. A Lédával, a Csinszkával, az édesanyával, a Babits Mihállyal közös fényképek elég széles körben ismertek, a kapcsolódó - itt dióhéjban megörökített - tények talán kevésbé (amikor először jártak Székelynél fényképet készíttetni, Léda várandós volt később halva született közös gyermekükkel; csak "a hagyomány szerint" vélelmezhető, hogy Babits és Ady a Biblia fölé hajol a híres kettős portrén stb.).
Az ismerősebb Ady-arcok is mellbevágóak olykor, nem csupán az életalkonyiak. Igaz, leggyakrabban beállítottak a fotók: a szándékosan pózoló alany a messzemerengést, a vátesztudat hangsúlyozását, a különállást nyomatékosítva legtöbbször lirizálta-stilizálta a képen való jelenlétét. Kevésbé ismert "az ökölbe szorított Ady" (a szó szoros értelmében is, arckifejezésében is: 74. kép). Mosolyos képmást majdhogynem hiába keresünk. A célképzet, amely e felvételeket életre hívta, ismét magyarázatot adhat. Az idolt kellett megörökíteni, az új irodalom zsenijét, nem a véletlenszerű szituációban magát elengedő hétköznapi embert. Mégis meglepő, hogy a 46. kép az egyetlen, melyen talántán mosoly dereng (épp egy szanatóriumi kezeléskor, 1912-ben. A másik alak a fotográfián a kezelőorvos, Kozmutza Béla). A 13., a 61. és a 90. kép nyit még teret minimális mosoly feltételezésének.
A felvételeket az arc uralja, ám sokat elbeszél az öltözék (még a nyakkendő mintája, csomója is), és még többet Ady kézfeje, mely legalább tucatszor enged meg személyiségjegyeket kereső kéztanulmány(ozás)t a szemlélőnek (sokszor az ujjak közt ott a cigaretta is. Még az utolsó, 1918. októberi, oly lesújtó 102. képen is. Utána már csak a halotti ágyon fekvő Ady megörökítései következnek).
A művészet- és irodalomtörténeti aspektusú fényképkutatás fiatal tudományszak. Ezen belül magának a felvételnek a fényképezett íróra s alkotásaira gyakorolt hatását még rövidebb idő óta vizsgálják. E. Csorba Csilla e téren szerzett úttörő és kiemelkedő érdemeit az Ady-fotóalbum nagyban gyarapítja. A száznégy felvétel bemutatása, leírása sok irodalmi és ikonográfiai ösvényt nyit meg az értelmezés számára. Jómagam is másként nézek a birtokomban levő Léda-fényképre, melyre az idősödő, betegeskedő asszony - lábánál nevezetes kutyájával - saját kezűleg írta a kép sötét tónusa, kedélytelensége által indokolt szarkasztikus mondatot: "Kérnék szépen egy kis könyöradományt a szegény vak koldusnak". A fénykép valószínűleg Gödöllőn készült, ahol akkoriban (az ezerkilencszázharmincas évek elején) mindkét nagyapám élt családjával. Mindkettő művelt ember, apai nagyapám az Ady-életművel is foglalkozó, könyveket író irodalomrajongó. Egyikük sem tudta, hogy tőlük pár utcányira lakik egy hölgy, akit hajdan Ady oldalán örökített meg a fényképezőgép.
