Az otthoni műtárgynézegetés ugyan nem helyettesíti a helyszíni kiállítási élményt, mégis nagyszerű, mert ízelítőt ad abból, hogy a múzeumainkban micsoda kincsek találhatók. Ebben a válogatásban az ünnepre hangolódva a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum anyagából válogattuk össze azokat a festményeket, amelyek a téli természet hangulatát idézik meg. 

Mednyánszky László: Téli erdő (1900 körül)

Mednyánszky László: Téli erdő (1900 körül, olaj, vászon, 85×69 cm)
Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Mednyánszky képének középpontjában két behavazott fa áll, amelyeket az alkotó apró, rövid ecsetvonásokkal emelt ki a környezetből. Ám a sziluettek elmosódottak, a fák csak sejtelmesen tűnnek elő a háttérből. A nagy foltokká egyszerűsített növények, a ködös érzetet adó levegő sejtelmessé, misztikussá teszi ezt a festményt. Mintha ezek a fák nagy titkok, ősi tudás birtokosai lennének, amelyekhez mi nem vagy csak alig férünk hozzá. A mű atmoszférája nagyon erős; a vibráló sárgák és az élénkbarnák hatására a festmény különös, földöntúli ragyogást áraszt magából; az élénk árnyalatok távoli fényeket sejtetnek.

Paul Gauguin: Behavazott kert (1879)

Paul Gauguin: Behavazott kert (1879, olaj, vászon, 60,5×81 cm)
Forrás: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Paul Gauguin korai művén keresztül egy pillanatra találkozhatunk a még kezdő, szinte autodidakta módjára festő alkotóval. Ám már ezen a fiatalkori festményén is észrevehetjük azokat a jegyeket, amelyek művészetét később meghatározták. Például – mint ezen az alkotásán is – a modern városi léttől való eltávolodás vágyát. A háttérben csak néhány tető sejlik fel, azok is inkább falusias környezetet idéznek meg. A hófödte táj csendes, nyugodt. Béke van, az időtlen csendet semmi sem zavarja meg. Ez a festmény Gauguin impresszionista korszakához sorolható; ecsetkezelésén erősen érezhető Pissaro hatása, akivel 1876-ban ismerkedett meg. A kompozíció is különleges: a táj a fák között sejlik fel. Ez a megoldás is az impresszionista mesterhez köthető. A festményen talán mégis a legszebb az, ahogy Gauguin a havat megjeleníti: a fehér tónusokba helyenként lilás-kékes árnyalatok, foltok kerülnek, amelyek mélységet adnak a képnek.

Fényes Adolf: Téli verőfény (1904)

Fényes Adolf: Téli verőfény (1904, olaj, vászon, 24,7×26,7 cm)
Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Annyira szép ez a festmény, pedig szinte alig történik rajta valami! Míg Fényes korábban súlyos és nehéz témákat festett meg, sötét palettája pedig még fokozta a mondanivaló erőteljességét, addig az 1900-as évek elejére színei kivilágosodtak, festményei pedig egyre inkább jelentéktelennek látszó témákat dolgoztak fel. A Téli verőfényt is világos színek és egyszerű kompozíció jellemzi. Hóval belepett falusi utca rajzolódik ki rajta, oldalt egy alak lép a képbe. A széles ecsettel, nagyvonalúan felrakott festék elmossa a figura alakját, amely így szinte eggyé válik a tájjal. A napfény bekúszik az utcán, és szétterül a háttérben álló ház homlokzatán, valamint a távoli háztetőkön. Elbűvölő, hogy a festő a fehérrel való játékkal és a világos színekkel milyen érzéki módon láttatja a napfényt. Szinte a bőrünkön érezzük a téli nap hűs, mégis hívogató sugarait.

Zádor István: Ködös téli délelőtt az Erzsébet téren (1921)

Zádor István: Ködös téli délelőtt az Erzsébet téren (1921, olaj, vászon, 62×51 cm)
Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Zádor festményén már nagyvárosi környezet jelenik meg. Felülnézetből látunk rá a környékre: az Erzsébet tér kopár fáival a kép bal oldalán foglal helyet. A látványt azonban inkább a sokemeletes bérházak és behavazott tetőik uralják. A magas épületek szűk utcát fognak közre, amelyen alig kivehetően lovas kocsi tűnik fel, a járdán néhány alak sétál. Szinte érezzük, ahogy arcukba fúj a jeges szél. A festmény főtémája azonban sokkal inkább a ködös-füstös levegő, amely sejtelmessé teszi a városi környezetet. Zádor nagyszerűen ragadta meg a pillanatnyi színhatásokat, különleges atmoszférát teremtve így. Ez a képi világ Monet roueni katedrálisról készült sorozatának gomolygó, ködös változatát idézi, ám míg az impresszionista festőnél a látvány teljesen feloldódik, addig Zádornál a háttérben csupán felsejlő Bazilikát leszámítva az épületek sokkal konkrétabbak.

Nagy István: Téli táj (évszám nélkül)

Nagy István: Téli táj (évszám nélkül, karton, pasztell, 67×84,5 cm)
Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Nagy István a modern magyar festészet realista és konstruktív irányzatának egyik legegyénibb képviselője volt. Tájképeit és arcképeit főleg pasztellkrétával és szénnel készítette. Ezen a munkáján dombos táj tárul elénk, amelyet csak néhány fa és kisebb bozótosok szakítanak meg. A gyorsan felhordott színek és a hangsúlyos kontúrok az erdélyi havasok komor világát idézik vissza. Az expresszív hangulatú tájban van valami elemi durvaság, vad és megzabolázhatatlan erő, míg a dombok ívei már Nagy későbbi képeinek egyre hangsúlyosabbá váló geometrikus meghatározottságát, konstruáltságát villantják fel. Nagy ugyan a látható valóságból indul ki, a látvány radikális átírása és átlelkesítése révén mégis ikonszerűvé válik a táj. Az ábrázolt motívumok túlmutatnak önmagukon: a fák, a bokrok emberi drámák, létállapotok, karaktervonások hordozói. A lélek belső világát, a közösséget összetartó kollektív tapasztalatot jelenítik meg. 

Ziffer Sándor: Téli táj kerítéssel (1910 és 1912 között)

Ziffer Sándor: Téli táj kerítéssel (1910 és 1912 között, olaj, vászon, 91×190 cm)
Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Ziffer nagybányai gyökerei és a Párizsban kapott hatások is felfedezhetők ezen a csodás tájképen. Hollósy Simon tanítványaként még naturalista szellemben alkotott, de egy 1906-ban kezdődő bretagne-i tanulmányút Gauguin alkotói stílusa felé terelte. A francia utazás felszabadító hatása sugárzik ebből a festményéből is, ami posztimpresszionista és fauve jegyeket egyaránt felvonultat. A táj részei még meglehetősen konkrétak, de a vastag kontúrok és a vibráló színhasználat már a fauve-ok stilizáló, dekoratív felfogásának megértéséről tanúskodik. A képen a Kereszthegy lábához kanyarodó, bányászházakkal szegélyezett utcácskát látunk, ami az előtérben végighúzódó kerítéssel van elvágva előlünk. A kanyargós, a háttérben magasodó hegyen is végigfutó ösvény az addigi életút összegzéseként, egyfajta számadásként is felfogható. A hidegkék kontúrok, az izzó vörösek és a lágy rózsaszínek teszik igazán páratlanná a látványt.

Carl Moll: Téli udvar (1905)

Carl Moll: Téli udvar (1905, olaj, vászon, 100×100 cm)
Forrás: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Carl Moll a bécsi szecesszió egyik alapítója. Ezen a festményén az a látvány tárul elénk, amit az alkotó az ablakából nézve látott. A kompozíción egyszerre fedezhetjük fel a festészetben megjelenő új esztétika mesteri alkalmazását és az alkotó lelkiállapotának kivetülését. Az éles szögek, az átlók, a madártávlat használatával egyfajta könnyedsége köszön vissza a tájképen, amelyben felfedezzük a valóságot, azonban érezzük, hogy ez mégsem az a világ, amit ismerünk. Megfejtendő titokkal teli ez a mű, látszólag ugyan nyugalmat áraszt, azonban van benne mégis valami, ami megfejtésre vár. 

Hendrik Willem Mesdag: Téli nap a tenger partján (19. század második fele)

Hendrik Willem Mesdag: Téli nap a tenger partján (19. század második fele, olaj, vászon, 96×157 cm)
Forrás: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Hendrik Willem Mesdag holland festő és műgyűjtő volt, aki elsősorban tengeri tájképeket festett a hágai iskola stílusában. Ez a műve is kikötőt ábrázol. A kép előterében lovaskocsival szállítják a munkások a halászhajót a kikötő felé, a távolban pedig néhány vitorlás tűnik fel, árbócaik az ég felé merednek. A lapos hollandiai táj és a halászok mindennapi életének felvillantása némi melankóliát kölcsönöz a festménynek: sokkal inkább a hangulaton, mint a konkrét tájon van a hangsúly. A Barbizonnak is nevezett holland iskola szellemében született művek eleinte komorak és sötét árnyalatúak voltak, Mesdag e festménye viszont már tele van világos és tiszta árnyalatokkal. Érdemes alaposan megfigyelni a felhőábrázolását, ami kissé Munkácsy tájábrázolásaira emlékeztet.

Csók István: Tél a tavaszban (1913)

Csók István: Tél a tavaszban (1913, olaj, fa, 64×80 cm)
Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

Csók István művészetében izgalmasan vegyülnek a franciás és a magyaros stílusjegyek. Ezen a festményén egyszerre van jelen egyfajta könnyed elegancia, játékosság és valami komoly meghatározottság. Csók szívesen nevezte magát impresszionistának, valójában azonban csak kevés festménye készült ebben a stílusban. Ezt a művét azonban idesorolhatjuk; annak ellenére, hogy itt sem élt a színfelbontás eszközével. A bravúros gyorsasággal, alla príma módszerrel készült kép születési körülményeire barátja, Petrovics Elek így emlékezett: „Egy bolondos áprilisi napon nagy hóvihar kerekedett, és néhány órára fehér leplet terített a Városligetre. Ezt festette meg Csók István azzal az elragadó jókedvvel és bájjal, amely lelkéből sugárzik, és avval a könnyűséggel, mely kezének sajátja.” A pillanatnyi élmény, a futó impresszió megragadása volt a cél, ezért olyan impulzív és magával ragadó a festői hév, az alkotás öröme.

Stanisław Ignacy Witkiewicz: Zakopanei téli táj (1911)

Stanisław Ignacy Witkiewicz: Zakopanei téli táj (1911, olaj, vászon, 59,5×60,5 cm)
Forrás: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A Witkacy művésznevet használó festő, művészetteoretikus, filozófus és drámaíró fontos szerepet játszott a modern lengyel művészet megteremtésében. 17 éves korában már filozófiai esszéket írt, és kiállításokon szerepelt tájképeivel. Ezen a festményén egyszerre érezhető az Art Nouveau, a szimbolizmus és az expresszionizmus hatása. A nagy színfoltok használata dekoratív jelleget kölcsönöz a tájnak, miközben a sötét árnyalatok, az erőteljes színkontrasztok nagyon érzékivé is teszik. A domb tetején magasodó házon szinte világít a sárgával kontúrozott fehér folt, míg előtte hasonlóan vibráló a vörös ruhadarab. A fák ágai és a háttérben húzódó lombkorona íve izgalmasan osztja fel a képmezőt, és erősíti a mű szecessziós jellegét.

Nyitókép: Szalonfal a Magyar Nemzeti Galéria 19. szzáadi gyűjteményében, forrás: Wikipedia