- Nem sokat hallunk rólad színházi rendezőként, pedig volt egy-két darabod.
- Két előadásom volt eddig, a Tamara, amiből aztán film lett, és előtte még Debrecenben rendeztem egyet, amit kevesen láttak, viszont nagyon szerettem. Azokkal az emberekkel készítettük, akik a filmjeimben szoktak játszani, és az volt a címe, hogy Arany szögekkel kivert hazugságok. Ez a zsámbéki pedig a harmadik volt. Mindig nekifutottam a színházi munkának, de aztán elcsábított a film.
- Nem definiálod magad színházi rendezőként?
- Színházi emberként, színészként inkább. Rendezőként azért nem, mert nem csináltam még annyi előadást. Írtam három színdarabot, amit színre is vittem, az egyik filmként vált ismertté, több emberhez jutott el így. A Ne kíméld, akiket szeretsz díszlete egy négy évvel ezelőtt tervezett előadás díszlet ötlete volt. Akkor is elindítottunk néhány emberrel egy előadást, aztán épp megjött egy filmtámogatás, és akkor inkább abba fogtunk bele.
- Milyen élmény volt a Fortedanse fizikai színház társulatával dolgozni?
- Az idegen társulatoktól általában tartok, mert nem tudom, sikerül-e annyira közel kerülnöm hozzájuk a színházi próbafolyamat alatt, hogy tudjunk együtt dolgozni. A Fortedanse felkérését azért vállaltam el, mert amikor főiskolások voltak, már tartottam nekik kurzust, dolgoztunk együtt, sőt néhány ember ebből a társaságból játszott is a filmjeimben. Ismerem a képességeiket. Nagy részük Lukáts Andor osztályából való, és nem hiszem, hogy elvállaltam volna a rendezést, ha nem vagyok velük baráti kapcsolatban. Az meg egy félreértés, hogy mozgásszínházat rendeznék velük, mert erről a társulatról elterjedt, hogy táncosokból áll, de nem, ők nagyon jó képességű színészek, akik emellett még nagyon jól mozognak is. Már a főiskolán jó képzést kaptak, Fischer Ivánnak meg Ladányi Andreának köszönhetően. Horváth Csaba meg ugye végképp kinevelte őket egy jó csapattá. Ezt az előadást nagyon nehéz lenne egy másfajta társulattal megcsinálni, mert végig mozognak, még a színfalak mögött is, mert ők mozgatják a díszletül szolgáló háztömböket, és annak is van egy koreográfiája..
- Hogyan íródtak a szöveges részek?
- A háromhetes próbafolyamat alatt írtam. Úgy dolgoztunk, hogy reggel tíztől volt egy négyórás próba, aztán este négy-öt óra, majd hajnali négykor keltem, és akkor írtam meg reggel tízig a következő szövegeket. Mindig kerestem az egyes karakterekhez, a színész személyiségekhez megfelelőt. Hoztam a próbára, amit írtam, ott olvastuk össze. Sokszor csereberéltem a dialógusokat.
- A zene?
- Azt is én készítettem, a Kovács Kati-számon meg a régi kedvencem, a Medeski Martin and Wood független amerikai jazz-zenekar zenéjén kívül. Egyébként utóbb említett zenekar írja a következő filmem zenéjét.
- Repertoáron lesz-e ez a darab az évadban?
- Nagyon szeretném egy kicsit tovább működtetni, javítani, kikerekíteni. Megírtam egy csomó részletét még, ami ebben nem volt benne. Olyan egy negyed résszel hosszabb volna és minden egyes párnak, karakternek megvan a maga kis története benne, miközben folyamatosan megy valamilyen irányba, és fut ki a teljes abszurditásig. A csőcselék: a kurvák, stricik, hermafroditák, politikusok, nyugdíjasok, melósok pedig értelmezik, szétszedik az egészet, csámcsognak a történeteken.
- Mintha filmen könnyebb lenne megoldani a töredezettséget, de nekem úgy tűnt, hogy több posztmodern stílusjeggyel rendelkezik ez a darab, mint a filmjeid. Mitől lehet ez?
- Nagy tanulság ilyen szempontból is. Mindig beleesek abba a hibába, hogy nem merek töredezettebben fogalmazni, pedig jót tesz a filmnek. A dialógusokból benne van egy-kettő az új filmemben is, teljesen reális jelenetekben.
- A Bibliothéque Pascalban sikerült megvalósítanod a töredezettebb fogalmazást?
- Már a forgatókönyvben sem sikerült igazán, és a forgatás során is kivettem egy csomó dolgot, mert a színészeknek jó érzékük van ahhoz, hogy mik a szükségtelen részek, nem ragaszkodnak a jeleneteikhez, ha motiválatlanul kell ácsorogniuk. A történet sokkal szellősebben ment előre így, és a vágás során is bátrabb az ember, aztán meglátjuk mi lesz, most zajlik éppen az első vetítés.
 |
- Elég bonyolult történet, de ez is valóságos - esetleg személyes sztorin alapul, mint az előző filmed, a Fehér tenyér?
- A legközvetlenebbül belőlem fakad, de úgy, hogy nincsen konkrét valós alapja. Vizuálisan a valóság és a belső világ közti kontraszt differenciája, a mindennapokhoz, a múlt elmeséléséhez való viszonyulás, ami talán a legközvetlenebbül mutatja, hogy milyen típusú figura vagyok. Van persze valami valóságalapja, mert 2000-ben beszélgettem egy román csajjal, aki ebből a szexkereskedelemből hazatért. Mesélt, de nem tudtam, mi az igaz belőle. Abból az érdekességből indultam ki, hogy általában ezekben a helyzetekben az ember áldozatnak tünteti fel magát, és háttérbe szorulnak saját döntései, mintha csak elsodornák a dolgok, de semmi köze hozzájuk. Egy novellát írtam ebből először, ami nagyon hasonlított Victor Hugo Nyomorultak című regényének egy részéhez, aztán ehhez csipegettem fel motívumokat tíz év alatt. Egyszer csak elkezdte magát filmként mutatni.
- Úgy beszélsz a filmről, mint valami tőled független élőlényről.
- Mert tényleg hagyom, hogy menjen a maga útján, lényegében fölöttem áll, csak próbálok kontrollt tartani. Én leszek a rabszolgája, aki létrehozza.
- A filmet is lehet abszurdnak minősíteni, mint mondjuk a darabot?
- Nem tudom behatárolni, de szerintem ez annak rendje módja szerint art house film, tele van abszurd és groteszk elemekkel és mesei fordulatokkal, de van benne thriller és naturalizmus is. Furcsa egyveleg.
- A szereplőket hogyan válogattad? (Persze a feleségeden, Török-Illyés Orsolyán kívül, aki már úgy hozzátartozik a filmjeidhez, mint Hanna Schygulla a Fassbinder filmjeihez, ha szabad ilyet mondani.) Elégedett vagy a munkájukkal?
- Szimpátia alapján választom a többieket is. Fontos, hogy tudunk-e együtt dolgozni a rövid idő alatt, míg a forgatás zajlik. Eleve, amikor meglátok egy színészt valahol és tetszik nekem, az befészkeli magát a képzeletembe és elkezd mindenféle karakterekben feltűnni, nem hagy nyugodni egy-egy ember, mindenképpen el akarom helyezni valahova.
- Nem akarsz visszatérni a színházhoz most a film után?
- Nagyon élvezetem színházat, sokkal jobb a pszichének, mint a film, amit az ember egy-két évig magában tart, és nagyrészt egyedül csinálja végig, persze kivéve a forgatást, ahol sok segítséget kap. Sok a várakozás, és amiatt, hogy olyan hosszúak az előkészületek, az ember sokkal nagyobbnak érzi a terhet és a tétet. A bemutató összehasonlíthatatlanul nagyobb feszültség, mint a színház esetében. A színházban nagyon jó látni a közönséget, és az előadásokon az alkotó kidolgozza magából a feszültséget.
