Teljes folkfogyatkozás - TURBO FOLK

A turbo folk első hallásra valamilyen XXI. századi képződménynek tűnik, amely a különböző stílusok kever(ed)ésének fénykorában a népzenét technóval, de legalábbis popos megoldásokkal vegyíti. Pedig ennek az oly ismerősen csengő elnevezésnek a története egészen a nyolcvanas évekig nyúlik vissza, és az esetleges várakozásokkal ellentétben nem csupán egy mezei diszkóműfajt takar: e fogalom a délszláv háború folyamán - és utána - a kilencvenes évek társadalmi, morális és kulturális romlásának szimbólumává vált, groteszk, mégis fájdalmas és kitörölhetetlen mementóként emlékeztetve a hanyatlásra a jugoszláv utódállamokat.

 

A turbo folk körülbelül olyan magasságokba tör, mint a mi "hőn szeretett" mulatós rockunk, azzal a különbséggel, hogy ez a szubkulturális jelenség olyan kegyetlen események "háttérzenéjéül" szolgált, amelyek révén olykor maga is a háborús mozgósítás eszközévé, politikai tényezővé vált - néha pedig épp ez jelentette a közös nevezőt az ellenséges csapatok között. A keserű konnotációk ellenére a szerb eredetű műfaj még ma is meglehetősen nagy népszerűségnek örvend a volt Jugoszlávia utódállamaiban, a fiatalok csengőhangjai és a füstös klubok továbbra sem engedik feledésbe merülni a szerb kultúrából átszivárgott "hibridet".

 

Ahogy az az Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház előadásában is jól látszik, a turbo folktól elválaszthatatlan az erotikus, "mindent a szemnek"-attitűd, a "macsós" fellépés és a helyenként közönségesbe hajló szöveg (ismét egy közös pont a mulatóssal), de ennek ellentettje, a szentimentális giccs is felüti a fejét. Oliver Frljic rendező nem spórol a szerb turbo folk - dalokkal, de népdalok és popnóták is felharsannak a leginkább egy végeláthatatlan, falusi diszkójelenetre emlékeztető darabban. A susogós melegítők és atléták közé szuszakolt, végtelenül áradó közönségességet és romlottságot úgy lengik körül az egy idő után megkülönböztethetet-lennek tűnő nóták, hogy végül immunissá válunk rájuk. Eleinte szinte arcon üt a visszataszító, erőszakos színpadi valóság és a giccstől csöpögő dalok kontrasztja - az asszony és a társ emlegetése közben a nőket hajuknál fogva rángatják, verik -, de az előadás valahogy nem lép tovább, igazán nem jut el sehova. Persze az sem kizárt, hogy ez a fajta kilátástalanság épp a turbo folk esszenciája: az előttünk sorjázó sztereotípiák, önironikus gesztusok végletekig fokozása, a mechanikus testi élvezetek központba állítása a fülsértően harsány dalocskáktól övezve még szánalmasabb benyomást kelt.

 

Az előadás legmegrázóbb, egyben leghumorosabb epizódja, amikor a társulat tagjai fröcsögve szidják a nézőtéren üldögélő rendezőt - válogatott káromkodásokkal adva tudtára, egyáltalán nem tetszik nekik, hogy ezzel a nevetséges cirkusszal (előtte hosszú percekig ütötték-verték, nyalták-falták egymást) a háborúból és önmagukból is viccet kell csinálniuk. Az improvizatív jelenet ígéretes kezdet, de később ez a reflektáltság zavaróan direktbe csap át - a magyar aktuálpolitika nevei is felmerülnek -, ami egyszerre tágítja a horizontot és távolítja is egyben a nézőtől a horvát előadók megértésének lehetőségét.

 

Az előadás jellegéből kifolyólag - a szó szoros értelmében vett cselekmény terhét nélkülöző, tömény csapatmunka az egész - úgy gondolom, nem nagyon lehet, nem is érdemes külön alakításokat kiemelni. Ha mégis kellene, talán a többnyire alárendelt szerepük ellenére is szuggesztív, ösztönös női szereplők (Anastazija Balaz Lecic, Olivera Baljak, Jelena Lopatic, Andreja Blagojevic, Tanja Smoje) erőteljes jelenléte vonja magára kiemeltebben a figyelmet. A turbo folk ellentmondást nem tűrő műfaj: az előadás végéhez közeledve a közönség nem menekülhet a végtelenül kínos, diszkóslágerre prezentált kényszertaps béklyójától. Vagy ha mégis megpróbálja, szégyenkezve kell rájönnie: ez bizony a tapsrend volt. Még szerencse, hogy a zenekar (szinti) úgyis játszik tovább.