Kanada második számú kulturális világmárkája, művészeti exportcikke (az első Céline Dion), a Cirque du Soleil ismét Budapestre látogatott, ezúttal legesleghíresebb előadásai egyikével, a majdnem két évtizede műsoron levő Saltimbancóval. A magasba függesztett zöld-kék óriásvirág-karikakorona oltalmában ? a színek, motívumok ismétlődnek, tovább virulnak a Papp László Sportaréna hatalmas játékterében ? az alig meghatározhatóan vegyes műfajú cirkuszszínház hiánytalanul felvonultatja a mesei szereplőket. Uralkodó, királyné, főkamarás-porondmester, első udvarhölgy, udvari bolond, mulattatók, étek- (azaz labda-) fogók, zenészek, népség-katonaság: mindenki összesereglik a közönség (és a saját) szórakoztatására. A sokáig futó sátorszínházi változatból sportcsarnokira hangolt, tovább tökéletesített programról már eddig is fogalmat alkothattak, akiknek birtokában van a (jóval rövidebb műsoridejű, még sátoros) Saltimbanco-dvd. (A szereplők a felvétel óta kicserélődtek.) Ez a show nem elsősorban a művészetközi új cirkusz intellektualizált válfaját képviseli: inkább esztétikuma domborodik ki. Lélegzetelállító szépsége, az összeállítás és a jelenetekké (néha a kelleténél hosszabb jelenetekké) nyúló képek egyszerre nagyvonalú és finom kivitelezése, a humor felé is utat találó, a publikummal szolidáris harmóniája. Az alkotók neve valószínűleg csak a szembereknek ismerős, és a tényleges névsor igen terjedelmes lenne. Rögzítsük, hogy a társulatalapító, az űrhajózástól a pókerezésig annyi mindenben járatos milliárdos, Guy Laliberté cirkuszának e show-ját Gilles Ste-Croix (művészeti vezető), Michel Cr?te (díszlettervező), Dominique Lemieux (jelmeztervező), Debra Brown (koreográfus), Luc Lafortune (fénymester) és René Dupéré (zeneszerző) jegyzi.
Az elérhető tájékoztatók többsége azt állítja: a világváros(ok)ban való navigálás, mindennapi próbatétel, az otthonosság hol nagyszabású, hol nevetségesen kis dolgokban megnyilvánuló vágya hívta életre a Saltimbancót. Ez az asszociáció nemigen ébredt fel jelen sorok írójában, aki a két pompás részből is kimagasló rúd-, hinta-, trapéz- és gumikötél-számot nézve inkább a lélek őserdejében érezte magát. (Egy ötödik bravúrmutatványt is megneveznénk, ha tudnánk, hogy hívják pontosan kellékét, a két végén golyóval ellátott vékony láncot.) A növényállathabszirom embermanók, a maszkos tündérek és villik, az önmaguk lámpavasát, lámpását végtagként hátukon-fejükön hordozó szomorkás-kedves kreatúrák mintha a szorongásait átmenetileg legyőzni igyekvő mélytudat álmélkodásra késztető küldöttei lennének, az átszellemített fizikum produkcióival és a mosollyal köszöntve, ünnepelve ember és lét nagyszerűségét és titokzatosságát.
A nézők ezúttal közelebb érezhették magukhoz a láthatóan majdnem valamennyi kontinensről és tudhatóan sok országból verbuvált, válogatott csapatot, mint legutóbb, a Delírium esetében. Mivel az ily tömény látványlakoma egyszeri tálalásban talán nem is fogyasztható igazán, érdemes egyetlen szempont: a kapcsolatkeresés, kapcsolattartás, nyelvi és gesztikus kommunikáció mentén végigpillantani a látottakon. A bevezető percekben a szokásos, tréfás barátkozás, később nem is egy érdeklődő színre invitálása, tényleges foglalkoztatása, szereplővé avatása bármiféle kínosság nélkül sikerült. (Az első estén nagyon jó alanyokat fogtak-szemeltek ki a soleilesek.) A zsongító, az ütőhangszereket előugrató, poentírozott muzsika viszonylagos hangossága mögül is kihallatszottak a fegyelmezett összmunka vezényszavai. A vezérartista hangjelei nélkül nem is lehetne megvalósítani a tizenhat (l)égbenjáró rúdhódító győzedelmét a gravitáció felett, vagy a kupolát verdeső hintaszám röpsorozatát. S szinte sosem szűnt meg a közvetítő kommunikáció színpad és nézőtér között. A labdazsonglőr félre nézve is a mi pillantásunkat kereste: behunyt szemmel is megcsinálnám a gyakorlatot. Az uralt test örömét sokféleképp hirdették, adták tovább a közreműködők. Természetesen győzték viccekkel is (főleg a pantomimes), akár olyan régi viccekkel, amelyek a sokak által változatlanul szeretett, visszakívánt ?régi? cirkusz mutatványosainak, bohócainak tárházába tartozott.
Ezek a megoldások lecsitítva illeszkedtek a nagy egészbe. Csendes, de határozott a műsor erotikája is. Ahol a testek ennyire teljükben, tökélyükben, maximumra járatva mutatják magukat, ahol érintés, fogás, összefonódás másodpercre kimért és sorsdöntő, ott a szexualitásnak is jelen kell lennie. Mint az illik is a midnighthoz, a Midsummer Nighthoz ? vagy a téli napforduló közelébe eső nagyszerű vendégjátékhoz.
