A fertőszéplaki katolikus templomban, a mostani orgona elődjén Haydn többször is játszott, e hangszer néhány kisebb sípja pedig állítólag még az első orgonából való, így autentikusabb helyszínen és hangszeren nem is adhatta volna hangversenyét Szekendy Tamás orgonaművész. A műsoron két Haydn-utód: Fuchs és Hummel művei, valamint Albrechtsberger-darabok szerepeltek. Ő fiatalon Győrben tanult, és erősen hatott nemcsak Haydnra, hanem Mozartra is, növendéke volt például Beethoven. Sajnos kissé komolyra és laikusok számára nehezen emészthetőre sikerült a műsor, némiképp hosszúra is, figyelembe véve, hogy a közönség jó része nem zeneértő, nem vájtfülű, hanem a miséről ott maradt helybeliekből tevődött ki. És mivel két énekes, Pintér Ágnes és Fekete Andrea is jelen volt, akik az utolsó számot, Fuchs Ave Mariáját énekelték el ? nagyon szépen ?, érdemes lett volna több énekhangra is íródott művel megszakítani az így kissé monoton programot. Az előadás módja ugyanakkor messze nem volt monoton, Szekendy Tamás játékán érződik, hogy csembalóművész és zenekari játékos is, a darabok nem az orgonán gyakran hallható egységes, öblögetős massza hangzását adták. Minden darab szépen artikulált, karakterben jól megfogalmazott volt.
Másnap a fetőszentmiklósi templom volt a helyszín, Joseph Haydn öccse, Michael Haydn két miséje és Georg Joseph Werner Vesperae de apostolisa csendült fel. Michael Haydn pályája kezdetén a nagyváradi püspök zenemestere volt, így ő is kapcsolódik a magyar zenetörténethez.
A Budapesti Énekes Iskola szereplése új színfolt volt a 14 éves fesztivál történetében. Mezei János és Bubnó Tamás vezetésével egyházzenei művek előadásában szereztek hírnevet, éneklésük kulturált, tiszta, bár kissé szenvtelen, a gyermekek arca kimondottan unott, minden lelkesedést nélkülöz. Ez az előadásmódra is kihat, amely így nem eléggé átfűtött. A felnőttekre ez nem igaz szerencsére, de így meglehetősen kettős képet mutat a kórus. Meglepő volt Bubnó Tamás éneklése a kisfiúk szólójában, nem éreztem odaillőnek, Mezei János orgonajátékából pedig a basszus szólam megszólalását hiányoltam. Nem értettem, hogy Werner zsoltárainak szövegét miért kellett minden darab előtt magyarul felolvasni, megszakítva ezzel a zene kibontakozását és hatását a közönségre. Igaz, hogy latinul ma már kevesen tudnak, de a misék, zsoltárok szövegét, tartalmát mindenki ismeri, főleg a templomba járó közönség, amilyen ezen a helyszínen is volt. Ráadásul ezek a szövegek semmilyen történetet nem mondanak el, amit feltétlenül követni kellene, és ami a zene megértéséhez nélkülözhetetlen lenne. Ha mindenképpen fontosnak tartják, ki lehet osztani a szöveget, ez a bevett gyakorlat kantáták, oratóriumok esetében is.
A kórus tagjai szerepeltek szólistaként, közülük csak Nemessányi Éva nevét tüntette fel a program, a tenor itt is Bubnó Tamás volt, az alt és basszus ismeretlen. Az, hogy a kórusban jó teljesítményt nyújt valaki, még nem minden esetben jelenti, hogy szólistaként is megállja a helyét, és ez itt is igaz volt rájuk. Nemessányi Éva hangja szép, de technikája nem üti meg a szólista mértéket. Így a produkciók helyenként nem voltak egészen professzionálisak, de mindenképpen szép és ritkán hallható műveket szólaltattak meg kellemes előadásban. E művek kíséretét nem teljes zenekar adja, hanem részben basszus continuo, máshol úgynevezett kirchentrió, azaz hegedűvel kiegészített continuo. A hangszeres művészek egytől egyig profik, jól ismertek (Kalló Zsolt, Szőke Bea, Vályi Csilla és Janzsó György), előadásuk is az volt.
