Az unokatestvére halálos ítéletét meghozni kénytelen Erzsébet és a keretes szerkesztés folytán már szinte az első pillanatban a vérpadra hágó Mária majdnem azonos fehér klepetust viselve, mezítláb, testi megjelenésében egyenrangúan érkezik a színre. Tényleges találkozásukra csak ügyes, fokozó dramaturgiai várakoztatás után kerül sor. Addig csupán kerülgetik egymást a 16. század színfalai között. Érezhetően egy térben mozognak, de mindaddig nem állhatnak-keringhetnek szemtől szemben, amíg be nem öltöznek a történelembe. Egyre több és több ruhát öltenek magukra. Pontosabban a végére a parókás-fejdíszes Erzsébet már mozdulni is alig tud guruló trónussal felérő szoknya-kiegészítőjében, a viseleteit ugyancsak váltogató Mária pedig ekkor az öngyász felragyogó feketéjét-fehérét hordja. Gadus Erika historizáló, ékes jelmezeit különösen kiemeli a maga tervezte, puritán háttértáblák hószíne. Mintha festményalakok lépnének le koruk időtlenné fehérült vásznáról.
Mindez inkább struktúra, mint tartalom. Lévay Adina rendezése akkor erős, amikor a szerkezetet, kompozíciót tartja kézben, bontja ki (akár a vetített művészi aktfotók és az előre leforgatott, közeli-nagyközeli mozgóképek kissé modoros igénybevételével). Azt kevésbé sikerül lényegessé tenni ? Dacia Maraini szövegében is megfakult ?, hogy az ?aggszűz?, ?vénlány? Erzsébet férfi számára is kemény uralkodói feladatokat lát el, a korabeli Európa alighanem legnagyobb formátumú koronás főjeként, Mária viszont férjét kárhoztatja, asszonyi létének kudarcaiból vezeti le bukását, s anyaságából a reményeit. Az elbeszélt férfiak kívül rekednek a három nő regényén. Igencsak epikus a dráma, s ezt a színrevitel is sokszor mindössze ritmusával, koreográfiájával fedi el. A legszebb megoldás: amikor Mária gyermekszüléséről esik szó, a vörös ruhás nő kibuktat a száján egy meghámozott kemény tojást (ez filmen is követhető). Az egyetlen ? trónszéket jelölő ? bútordarabra helyezett tojást azután Erzsébet három egészséges harapással elfogyasztja. Az absztrakció hasonló megnyilvánulásainak nincs nyoma az Új Színház (Bubik István Stúdiószínpad) előadásában.
Bánsági Ildikó álmélkodni, önmagán ironizálni is tudó, nagyvonalú Erzsébet királynője, e fegyelmezett, de magából néha káromkodva kivetkőző asszony, és Varga Mária m. v. meghurcolására sértett méltósággal rezonáló Mária királynője: egymásnak teremtett, nemes színpadi alakok. Bánsági játékának mindig megcsodálható, hullámzó dallamossága és Varga páratlan ércessége összecsendül. Földes Eszter e. h. tragikus arcú, mégis kissé bohócos nőalakként mindig jókor, elvont-tényleges jelenlevőként érkezik, hogy katalizálja az esetleg lelassulni látszó folyamatokat. Erzsébet és Mária nagyjelenete valóban a tudati-érzelmi összetettség csúcsjelenete. Az ide és innen vezető utakhoz nélkülözhetetlenek a további kettősök. A kismonológok nem feltétlenül, vagy nem ilyen számban és eloszlásban.
A csupasz történelmi tény pedig: a Stuart Máriát lefejeztető Erzsébet királynő majdnem negyvenöt évig uralkodott. Gyermektelenül hunyt el, az örökösödési jog szerint Mária fia, I. Jakab követte őt a trónon.
