Tércsinálók - VELENCEI MAGYAR PAVILON

A nyertes magyar pályamű építészhallgatók 21x21 cm-es, fehér makettjeivel kívánta megtölteni a magyar pavilont. Nem ? vagy nem feltétlenül ? épületmodellekkel, hanem térformák, viszonyrendszerek anyagban való megjelenítésével. A velencei magyar kiállítás így nem is az idei témává emelt ?Common Ground? kifejezésre rezonált különleges érzékenységgel, hanem azokra a világfolyamatokra, amelyekből David Chipperfield koncepciója is táplálkozik.

Bachmann Bálint és Markó Balázs elképzelése az építészet alapjaihoz tért vissza. Arra voltak kíváncsiak, hogy a fiatal, még egyetemi tanulmányaik kezdetén álló építészhallgatók hogyan gondolkodnak a térről. Ez a radikális kérdésfelvetés egyetlen pillanatban fogja össze az építészettörténet kincsestárában összegyűlt múltbeli tapasztalatokat és a következő nemzedék térfelfogását. Azt, hogy hely és ember, hely és épület, hely és hely milyen kapcsolatba léphet egymással, milyen terekben képzelhető el emberi létezés, milyen törvények irányítják a térbeli elhelyezkedésünket, hogyan tudjuk használni, idézni, tisztelni, vagy éppen meghaladni a korábbi évszázadok térképzeteit.

A szemléletmód meglehetősen filozofikus, mégsem kíván különösebb magyarázatot. Elég végigpásztázni az egy méter magas, karcsú alumíniumlábakra állított makett-erdőt, hogy a látogató megértse, milyen ritka pillanat tanúja lehet. A pavilonba lépve az ő szemszöge is kissé elemelkedik a földtől: egy kaviccsal borított rámpán sétálja körbe a kiállítást, finoman fodrozódó talajon, ami részint kiszakítja a szemlélőt a jelen realitásából, részint feloldja a geometriai szabályok merevségét, mintegy megszabadít az épület konkrét adottságainak érzékelésétől. Nem véletlen, hogy a Biennále minden napján kiadott építészeti napilap már a legelső megjelenésében kiemelte a magyar kiállítás poétikus térfelfogását.

A pavilon fénykezelése is az időtlenség érzetét sugallja. Bachmannék a természetes hatásokból indultak ki, az üvegtetőre csupán fehér árnyékoló került, hogy a termek ne forrósodjanak fel, de minden részt természetes fény világít meg. A nap vonulásával az árnyékok játéka is folyamatos mozgásban van, minden órában máshogyan tárulnak fel a sűrűn elhelyezett fehér térmakettek, mindig más az összhatás. Az egyes modellek egymáshoz való viszonya így egy sokoldalú kommunikációs rendszert alkot, és noha formai szempontból nem akar antropomorf jelleget ölteni, mégis egy közösség hálózati struktúrája rajzolódik ki közöttük. Semmilyen plusz információ nem töri meg ezt a puritán, szinte meditációs energiákat generáló térélményt, ami alapvetően átírja a látogató viszonyulását is a modellekhez: először keresni kezdi a különleges megoldásokat, egyedi térelképzeléseket, aztán lassan elszakad az egyes modellektől és már csak egyben, együtt látja az egészet. A pavilon bejáratánál közvetlenül egy kisebb csoport modell mégis elkülönül: ez az ötven darab egy még fiatalabb generáció, a mai tizenévesek munkája, a Műcsarnok és a kultúrAktív Egyesület által kiírt pályázatra beérkezett modellek. Középen, a patióban pedig Kelle Antal geometrikus-organikus fémkompozíciói oldják a makett-rengeteg intenzitását.

Az üvegfelületre vitt információs fal, az egyforma magasságba helyezett modellek ritmusa, az egész kiállítás minimalista eszközhasználata rendkívül következetes. Talán csak a személyes jelenlét élménye hiányzik belőle: az a gesztus, hogy kisebb járatokon, sétautakon a modellek intimebb közelségébe kerülhessünk, ne csak frontálisan közelíthessünk az általuk kínált terekhez. Ez a távolságtartás elválasztja egymástól a nézőt és a makettek térfilozófiáját, interaktív kapcsolat helyett némi melankóliával borítja a magyar kiállítást.