A színpad hátsó részét fehér vászon zárja le, ami mögötte van, annak csak az árnyékát látjuk. A lakásban nincsenek falak, a nyers színű ajtókereteket tépik, zárják. Olyan, mintha egy szellem járta házban lennénk (díszlet: Gothár Péter). Egy, illetve két házban, ahol Gogol szelleme kísért.
Őrültek lakják. Podkoljoszin, a puhány, táskájába kapaszkodó, nősülni akaró(?) hivatalnok (Zrínyi Gál Vince). Agafja Tyihonovna, a 27 éves vén(ülő)lány, aki valószínűleg annyira vágyik már férfira, mint amennyire összenőtt a szemöldöke, feketéllik a bajusza, a haja meg az égnek áll (Pálmai Anna). A trenddel lépést tartó nagynénje (Kovács Judit). Egykedvűen, rezzenéstelen arccal magukban beszélő cselédek (Sztyepan és Dunyasa szerepében Horváth Sebestyén Sándor).
És ennek megfelelően eszelősen őrültek a lakók látogatói is. Az egyik, Anucskin (Tóth Simon Ferenc) folyamatosan tétován bocsánatot kér, és időnként elájul (hogy a leesett vérnyomás vagy a narkolepszia miatt, nem derül ki). A hülyenév-konteszten jó eséllyel dobogós helyen végző Galuska (Polgár Péter) megállás nélkül körbejár. A harmadik, Csocsalov (O. Szabó Soma) szicíliai hajóstörténetét meséli, amiben néha szünetet tart, de aztán kérlelhetetlenül újrakezdi. A negyedik a pénzt istenítő Sztarikov (Ötvös András, egyben a történet narrátora és a szerző alteregója). Rajtuk kívül van még a kinek jó-, kinek meg rosszakaró Kocskarjov (Schruff Milán), akinek bajuszát Ferenc József, szemöldökét Leonyid Brezsnyev is megirigyelhette volna. Az egyetlen normális ebben a társaságban a házasságszerző asszony (Lass Bea), aki tisztában van azzal, kik közé került.
Kovács Andrea jelmezei tökéletesen jellemzik a társaság szedett-vedettségét. A rendező szerepeket von össze; Gogolt idézik, ki- és befordítják. Nem térdcsapkodós-röhögős előadás, inkább komoran groteszk a hangulat. Ha lenne második rész, talán még egy revizor is megjelenne.
