Tévéműsorok a színfalak mögött - interjú Szarvas Szilvia főszerkesztővel

Pontosan mi egy tévéműsor főszerkesztőjének a feladata?

A tévéműsorokat alapvetően két kategóriába sorolhatjuk: vannak azok, amelyek saját ötlet alapján, és azok, amelyek egy licenc mintájára készülnek. A Magyarország, szeretlek! egy licencműsor, így nagy segítség volt, hogy más országokban ment már. Kaptunk egy pontos bibliát arról, hogyan is néz ki és miből kell állnia, ugyanakkor engedményeket is adtak, hogy kicsit a saját szánk ízére formálhassuk. Azokat a részeket választottuk ki a licencből, amiket át tudtunk ültetni, de kitaláltunk saját feladatokat is. Ami a főszerkesztőt illeti, az első számú feladata az, hogy összerakjon egy csapatot, akikkel együtt dolgozik. Ezen kívül igyekszik mindent kézben tartani a Facebook profiltól kezdve a műsor kommunikációján át, addig, hogy a műsorban egyensúlyt teremtsen: gondoljon a fiatalabb és idősebb nézőkre is, változatos feladatokat és zenéket állítson össze, szóval mindennel kapcsolatban akad egy kis feladata.

Neked, aki már számtalan műsoron dolgoztál, gondolom egyszerűbb összeválogatni egy jó csapatot.

Igen, az egyik szerkesztővel már 6-7 év óta együtt dolgozunk. A másik szerkesztő erre a projektre érkezett hozzánk, de nagyon jól megtaláltuk a közös hangot. Érezzük, hogy ki miben van otthon, melyik feladat kihez áll közel. Nekem például a lista a kedvencem. Bármelyik éjszaka képes vagyok rá, hogy hajnali háromig az internetet bújjam és összeállítsak egy jó kis listás feladatot. Az adásmenetet csak mi hárman látjuk, a stábban senkinél nincsenek ott a megoldások. Jakupcsek Gabi és Csiszár Jenő nem tudják a feladatokat, ők ugyanúgy ott szembesülnek velük, mint a játékosok, és minden alkalommal izgatottan várják őket.

Mi volt az első műsor, amin dolgoztál?

A százhalombattai városi tévénél kezdtem, majd egy érdekes véletlen folytán bekerültem Friderikusz Sándor csapatába, ahonnan szerencsére már kikövezett utam volt: Sándor egy olyan iskolát adott, ahonnan könnyebb volt az előrelépés.

Onnan melyik műsorokba vezetett az utad?

Megasztároknak voltam a főszerkesztője, valamennyi Nagy Duettnek, az Eurovíziós Dalfesztivál itthoni műsorának, A Dalnak. Rengeteg élőzenés műsoron dolgoztam, de néhány vetélkedőn is. Most kiemelten fontos az MTVA komolyzenei tehetségkutatója, a Virtuózok, egy saját fejlesztésű műsor. Ennek nem én vagyok a főszerkesztője, egy kollégámmal a formátumért felelünk. Mivel a klasszikus zenei tehetségkutató nem létező műfaj, sok mindent ki kellett találnunk. Maga a tehetségkutató természetesen létező dolog, ezer példát láttunk már rá, de nem mindegy, hogy az adott sémára hogyan pakoljuk rá a többi réteget. Nagy feladat volt, hogy fölfedezzük, mi az a nehézség, de egyben óriási szépség, amivel a klasszikus zene együtt jár. A Virtuózok esetében egy repertoárból kell zeneművet választani, körültekintően megszervezve, hogy a zenekar el tudja játszani. Ez újszerű feladat volt, de nagyon élvezem.

A Magyarország, szeretlek!-ben mit szeretsz a legjobban?

Ez a műsor is szerelem. Annak ellenére, hogy licenc, hétről-hétre új feladatokat kell kitalálni. Nemsokára elérjük a századik adást, ami óriási szám, és ezalatt folyamatosan érdekeset és jót kellett hozni. Nem mondom azt, hogy ez az idő múlásával nem nehezebb, de ettől érdekesebbé is válik. Büszke vagyok rá, hogy tényleg Kossuth-díjas művészek adják egymásnak a kilincset, és eddig mindenki jó szájízzel távozott. A Magyarország, szeretlek! igazi családi show. A televíziózás természetes folyamata, hogy vannak olyan műsorok, amelyek nem erre a hangulatra épülnek. Semmi baj nincs egy Való Világgal, vagy egy Éden Hotellel, azok a formátumok arra valók, amire. Minden műsornak megvan a maga funkciója, és a Magyarország, szeretlek! funkciója az, hogy kötetlen, kedves, pillanatig sem kellemetlenkedő szórakozást nyújtson a nézőknek, ahogy az itt szereplőknek is. Közel száz adás lement úgy, hogy mindenki elégedetten távozott, és bármikor hívjuk őket, boldogan jönnek vissza. Ez nem csupán a szerkesztők, hanem az egész, 80 fős stáb érdeme, nem beszélve a két csapatkapitányról és a műsorvezetőről, akik szintén óriási szeretettel vannak a szereplők felé.

Egy élő műsor készítése nehezebb? Vagy legalábbis nagyobb a kockázata?

Igen, több a kockázat. Egy élő műsor jóval nagyobb előkészítést és próbát igényel. Ha itt, a Magyarország szeretlek!-ben nem sikerül valami, akkor egyszerűen megállunk és fölvesszük még egyszer. Ez természetesen a feladatokra nem vonatkozik, feladatot soha nem vettünk fel újra. De mondjuk egy felkonfnál vagy átállásnál nem kell azon gondolkoznunk, hogy elég-e rá másfél perc. Az élőben fontos, hogy ezeket az átállásokat megteremtsük. Sok élő műsor megkapja kritikának, hogy ugyanazzal a szerkezettel dolgozik, és a dalok előtt mindig kisfilmek vannak. Ennek az az oka, hogy azokra a dalokra fel kell készülni: a táncosoknak el kell foglalni a helyét, fel kell tenni a mikrofonokat, és nyilván dalfüggő, de át is kell állnia a színpadnak. Ezek azok, amiket egy élő műsornál rengeteget próbálunk. Nem is feltétlenül nekünk van szükségünk a próbára, hanem például a kellékezőknek. A próbán ugyanúgy elkezdjük leadni a kisfilmet, és ha az az 1 perc 12 másodperc nem elég arra, hogy végezzenek, akkor valami mást kell kitalálni. Ez, illetve az idő tartása a két legfontosabb dolog. Egy műsorral nem lehet 10-20 perceket csúszni. Míg egy rögzített műsor esetében ez a vágószalagon korrigálható, egy élő műsornak pontosnak kell lenni, ezt uralni pedig nehéz feladat. A műsorokon én vagyok a műsorvezető fülén. Ez azt jelenti, hogy kisegítem őt, ha valami nem jut az eszébe. Van egy adásmenet, ami alapján haladunk, de ha az egyik szereplő valami olyat mond, ami újabb kérdésekre, vagy viccre ad okot, sokszor én mondom, hogy kérdezzen meg tőle ezt vagy azt, és ezzel új irányt vesz a dolog.

Mennyire stresszes a munkád?

Stresszes, de vannak technikák, amikkel ezt oldani lehet, illetve a rutin is ad egy kis magabiztosságot az embernek. Nem mondom, hogy a negyvenediknél is úgy izgultam, mint az elsőnél, de bármelyik pillanatban történhet valami baki, és ezen csak a rutin tudja átsegíteni az embert. A színpadon otthagyott létrától kezdve sorolhatnám, mennyi mindenbe belefutottunk az évek során. Az elsőnél azt hiszed, hogy ott a világvége. Talán az a legfontosabb, hogy bármilyen probléma adódik, az valahogy úgyis megoldódik. Lehet, hogy bakival vagy rontással, de azt ott és akkor el kell engedni. Nem lehet még száz percet úgy ülni, hogy a harmadik percben történt bakin rágódsz, csak a pillanattal szabad foglalkozni. Régi mondás köztünk, hogy ha az elején nagy baj történik, akkor az egész adás rossz lesz, mert elkezdünk félni, aggódni, ami elindít egy lavinát: ha én ideges vagyok, akkor a rendező is, akkor a kameramanok is, és ez így megy tovább, míg végül hibát hibára halmozunk. Ritka, hogy csak egy hibánk van, általában vagy nem hibázunk, vagy nagyon sokat.

Ezeket a néző mind észreveszi?

Van olyan is, amit igen, de mindet el kell engedni. Mindenkinek rengeteg hasonló története van, aki dolgozott már ilyen műsoron. Akkor szörnyű és borzalmas, de három hónap múlva a stáb-bulin a legnagyobb vicc, amit nevetve mesélünk. A mi szakmánkban mindenki építgeti a személyes karrierjét, de nem szabad elfelejteni, hogy a képernyősök azok, akik vásárra viszik a bőrüket. Úgy gondolom, hogy ha elkövetek egy olyan hibát, amiből a műsorvezető kellemetlenül jön ki, az az egyetlen dolog, ami megengedhetetlen. Mi csak a kezelők vagyunk, de ő van a képernyőn, legyen a neve Gabi, Jenő, Vajk, Liptai Klaudia vagy Till Attila. Úgy dolgozom, hogy az a legjobban szolgálja őket. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek súrlódások, de a nap végén mindenkinek, aki képernyőn van, éreznie kell, hogy számíthat és támaszkodhat rám: nem fogom bajban hagyni, ha belezavarodik valamibe, ki fogom segíteni. Ugyanígy nekem is tudnom kell, hogy ő bármilyen probléma esetén képes rá, hogy megoldja a helyzetet. A Magyarország, szeretlek! esetében így száz adáshoz közel ez már könnyedén megy, de például Liptai Klaudiával is 12 műsort csináltam végig, félszavakból is megértjük egymást.

A 100. adás után tartotok majd bulit?

Tervezzük, mindenképpen szeretnénk egy nagyot koccintani. Amikor elkezdtük, egyikünk sem gondolta volna, hogy egy heti műsorból 100 adás el tud készülni. Ma már tévés szezonok vannak, ráadásul még azok is ketté vannak szedve. Ez a reklámozók szempontjából fontos, nyáron például sokkal kevesebben nézik a tévét, az ilyen időszakokban nem érdemes nekik sokat költeni a műsorra. Ha egy tévéműsor megéri a három hónapot, az már nagy dolog, az meg pláne, hogy a Magyarország szeretlek!-ből elértük a százat, ráadásul kiemelkedő nézettséggel. Az elején boldogan írtuk volna alá a 25-öt is, és már ötvennél is halálosan boldogok voltunk. A nézők imádják, hatalmas Facebook közönségünk van, ahol nagy élet zajlik. Hangozzék bármilyen nyálasan is, de az a kedvesség, ami bent a stúdióban uralkodik, átjön a képernyőn is, ahogy az a tisztelet is, ami a nívós művészeket és sportolókat övezi, akik vendégként érkeznek hozzánk.

A 100. adás után sem lesz megállás? Jön a 101.?

Nagyon bízunk benne. Egyszer persze vége lesz, noha egyikünk sem várja ezt a pillanatot. De remélem, hogy ugyanezzel a csapattal tudunk majd egy másikat is csinálni. Érdekes volt, hogy az első adáson itt voltak a holland licenctulajdonosok, akik izgultak és aggódtak, ami természetesen érthető egy ilyen helyzetben. Előtte már lezajlottak a próbafelvételek, elfogadták a csapatkapitányokat és a műsorvezetőt is. A holland kapcsolattartónk fent volt velünk a vezérlőben, és azt mondta, hogy az első adás felvétele soha, egyetlen országban sem zajlott ennyire jó hangulatban. Ezek után megnyugodtunk. Persze nekünk, magyaroknak nagyon jó a humorunk, valahogy mindenhez jó kedvvel tudunk hozzáállni.

(Fotó: Csákvári Zsigmond)