Tévútkeresés - SZILÁNKOK, AVAGY A PANYÍRRÖGÖK

A viszonylag fiatal, struktúrán kívüli társulat harmadik ?színes, szélesvásznú? előadásának témája súlyos: egy pedofil férfi életének epizódjait villantja fel a gyerekkortól (az óvodai kukimutogatással és az iskolai trágár versekkel, terrorizáló tanárral) a késő kamaszkoron keresztül (a fiúra telepedő anyával, aki a diplomaosztó után is éjfélre várja haza a gyerekét) a felnőttkorig. A szilánkok legalábbis ilyesformán állnának össze egy egésszé ? de nem teszik: a látszólag teljesen esetlegesen mozaikosított időrend(etlenség) és az egyes jelenetek, emlékek hatásosságának hiánya, erőtlensége miatt nem érezni, hogy a megmutatott foszlányok egyfajta magyarázatul szolgálnának a későbbi korcsosulásra; legfeljebb annyit vet fel egyik-másik, hogy a hajlam bizonyos formában már korábban is jelen lehetett ebben a bizonyos Bernáth Gáborban (akinek darabbeli neve megegyezik a színészével ? hogy miért, nem derül ki sem a bemutatóból, sem a színlapról). Ez az olvasat viszont az előadás tétjét venné el.

Az előadás legfőbb problémája a három szerző (Alice Müller, Bánki Gergely és Juhász Kristóf) által jegyzett szövegkönyv, amelyből hiányzik a feszesség, a tudatosan épített dramaturgia, a megkomponáltság. Az első, ott és akkor erősnek tűnő jelenetről ? Bernáthot addigi barátnője kidobja a közös lakásukból ? például később kiderül, hogy gyakorlatilag teljesen felesleges volt a darab egésze szempontjából; de zavaros és kifejtetlen ötletekkel túlzsúfolt a történet utolsó szakasza is, amelyben a férfi valamiféle egyházat alapít és irányít. Nem csak a szöveget hallgatva, de Baksa Imre rendezését látva is ott motoszkál a néző fejében Pintér Béla neve és világa, meglehet, az egészségesnél valamivel nagyobb mértékben. De nem csak Pintérhez viszonyítva nem elég koncentráltak, valamilyen jól behatárolható cél felé tartók az egyes jelenetek, és nem csak hozzá képest nem teremtődik meg az előadás koherenciája. Ráadásul hiányzik az a (csúcs)pont, ahol az egyébként szórakoztató vagy annak szánt jelenetekben észrevennénk a dolog tulajdonképpeni megrázó komolyságát ? akad ugyan egy jelenet, ahol Bernáth, kezével a nadrágjában egy kislány megrontásának vágyáról beszél, de ez is csak tudati, s nem zsigeri szinten hatásos.

Így az előadás végső soron egy amatőr alkalmi társulás félkész próbálkozására emlékeztet, még akkor is, ha a színészek egyébként komolyan veszik a játékot. Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina, ha az épp aktuális karakter lehetőséget ad erre, személyiséget építenek a figurák mögé; emlékezetes például Száger Zsuzsanna riadt mimózája verbálisan molesztált iskolás lányként. Bernáth Gábor főszereplőjének jellemét a szöveg nem teremti meg, sőt szinte ellehetetleníti annak létrehozását, így a színész az adott percre, másodpercre való fokozott koncentrációval próbál ? inkább több, mint kevesebb sikerrel ? hiteles maradni. Kövesdi László végig mellékszerepet játszik, korrekten, de nem túlzottan emlékezetesen.

Mind kidolgozottságban, mind súlycsoportban visszalépés a Szilánkok a K. V. Társulat pályáján, pedig a csapat az ideit a ?valódi társulattá formálódás? évének nevezi. De ha ilyen az önmagát megtalált társulat, akkor ki lehet jelenteni: az útkeresés jobban állt.