Az első években ezek a múzeumi alkalmak lehetőséget adtak a kalandozásra a „bezárt” épületben, és bár már az induláskor kaptunk egy jelet, egy csoportot, amelyhez tartozunk, főleg a Magyar Nemzeti Galériában (a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója idején ott kapott helyet a sorozat) fordult elő, hogy a térképet ügyetlenül hajtogatva többször meghallgattam a frekventált helyeken lévő műalkotásokhoz tartozó jeleneteket, de cserébe akadt, amelyikről lemaradtam. A személyes jólszervezettségem keveset javult az elmúlt években, azonban a Textúra stábja már magabiztosan fogja a látogatók kezét, és gördülékenyen vezeti végig a sajátos, összművészeti tárlaton.
A nyitány már elkezdődött, mire a ruhatárból sietős léptekkel tartok a Reneszánsz csarnok felé, belépve azonnal magával ragad Bocsárdi Magor rezesekre és hegedűre komponált nyitánya, amely bizonyos elemeiben a klasszikus stílust idézi, miközben izgalmas, kortárs miliőt teremt. A táncosok – Bodor Johanna koreográfiájában – egy-egy talapzaton állva mozognak a zene lüktetésére, minket pedig beszippant a különös, szobrokat idéző rítus, amelynek – az árkádsor alatt sorakozva – részesei lehetünk. A mozgás végigkíséri az estét, a táncosok mindvégig tudatosan, olykor a jelenetekbe bekapcsolódva vannak jelen – szépen átgondolt egységben.
A jelmezeik – Remete Kriszta munkái – is egy modern rítust idéznek: fekete, gyűrt szoknyák, látványos fejdíszek, melyek szarvakat, ágakat vagy néha szárnyakat formálnak. A színészek ruhái a klasszikus eleganciát követik: szmokingok, frakkok, fekete estélyik sorakoznak, időnként egy-egy apró darabbal egyedivé téve az összhatást.
A nyíllal átlőtt szív, Erósz jele szerepel a belépésnél kapott papíromon, így a grandiózus indítás után a tömegen átvágva csatlakozom a szíves táblát tartó Peták Róbert mögött felsorakozott csoporthoz, és elindulunk a mélyföldszintre, a klasszikus ókor szekcióba. Róbert táncos, aki artistaként az újcirkusz világában is otthonosan mozog, a mai estére ő lesz a kísérőnk. Akadnak szövegek, amelyek a korábbi évekből ismerősek, többnyire más színészek előadásában hallottam, de cseppet sem zavar a felderengő korábbi élmény, épp csak kellemes otthonosságot ad, ami egy best of válogatásnál sosem hátrány.
Háy János Találkozás Erósszal című monológjával kezdünk. Schneider Zoltán roppant szellemesen eltársalog a fejét és végtagjait vesztett kétezer éves szoborral: akad itt némi migránsozás (de hát ugye a láb nélküli szobortól még a másodállást sem kell félteni), némi magyaros szárnyavesztettség és Nietzsche Isten halott-felkiáltása némileg földre rángatva, majd a jó ízlés határán táncoló kérdés: – Te tényleg nem játszottál az Erószsmithben?!
A következő, igazán elmés és szórakoztató szöveg – Sodró Eliza életteli előadásában – Závada Pál levele Pieter de Hooch 17. századi képéhez. A történet szerint a Pieternek modellt ülő lány korábbi festője, Jan Vermeer levelére válaszol, és feltárja megbántottsága okát, miszerint a művész lecserélte őt a Leány gyöngy fülbevalóval modelljére, és itt következnek a roppant érzékletes jelzők: a bociszemű dézsatündértől jutunk el az észak Mona Lisájáig. Sodró Eliza talál magának címzettet is a közönség soraiban, a fiatalember eleinte zavarban, félrenézve igyekszik kibújni a rá rótt szerepből, de aztán megbarátkozik vele.
Esterházy Péter Goya-portréhoz írt szövege hihetetlen szellemes történetet kerekít a látszólag unalmas, uniformisba bújt figura köré, Gyabronka József pedig úgy meséli el, a felszabadult csevegésből egy pillanat alatt drámai beszámolóra váltva, hogy mindvégig fenntartja és felkelti a figyelmünket az egykor szépből mára ápolttá lett férfi sorsa iránt.
Szeifert Natália Gyalogprímjét Söptei Andreától halljuk. A szöveg és a játék egyaránt érzékletesen mutatja be egy házasságba-életbe belefásult doktornő mindennapjait, akit már semmi nem tud kihozni a sodrából, csak hogy a férje évtizedek óta mindennap megkérdezi, szokásos esti sétája előtt, hogy hova megy. De mi történik, ha elmarad a menetrendszerű kérdés vagy hívás?
Dragomán György Adrenalinja egy tesztoszterontól fűtött, sztriptízbárban dolgozó biztonsági őr kitörése, egy agresszív-szánalomra méltó monológ, amelyben a kiégett férfi – egy ajándék kutya ürügyén – tölti ki dühét az igyekvő kedvesén. Szikszai Rémusz tombolása ijesztő, lehengerlő és időnként emberi.
Szécsi Noémi A vég és a kezdet című írásában egy elvesztett gyermek anyai fájdalmát eleveníti meg – megrendítően, mégis egyszerűen, Márkus Luca letisztult tolmácsolásában. Bevallom, itt valahogy ügyetlenül helyezkedtem, és a szöveg bizonyos részei nem értek el hozzám, a szívszorító tragédiáját viszont éreztem, így nem akartam a bal szélre helyezett papírszékről felállva járkálni, de sajnálom, hogy torzóként maradt meg.
Rakovszky Zsuzsa mágikus szövegére is régről emlékeztem, így Sághy Tamással együtt jártam be az emlékezés útját, amelyben ő világon túli szeretetélményét igyekezett újra és újra átélni. Emlékszem, akkor is azért ragadott magával a szöveg, mert Gulácsy képe első látásra szerelmeseket idéz, Rakovszky azonban adott egy ennél árnyaltabb, izgalmasabb értelmezést.
Itt egy rövid, ám annál szebb intermezzo következett. Peták Róbert a gyéren megvilágított Román csarnokba vezetett minket, ahol a körberakott papírszékeken ülve egy rövid táncelőadás részesei lehettünk. Ismét vallomás: itt inkább csak az érzésre emlékszem, hogy elvarázsol a csarnok lenyűgöző tere és a mozgás hol élénkülő, hol csituló dinamikája – bár, ha éberebben figyeltem volna, tán fel tudnám fejteni a mozgásban megbúvó alkotás ihletését.
Durica Katarina szövege élénken élt bennem Hegyi Barbarával – öt évvel ezelőttről –, ezt azonban Pálfi Katát hallgatva elfelejtettem, mert olyan bájosan, esendőn és olykor magát is győzködve adta elő a huszonéves egyiptomi férfival megesett, javarészt plátói liezonját, hogy elhittem, ez az ő története. És ahogyan azt mondta: – Nekem még senki sem mondta, hogy bjútiful, az egyszerre keltett derültséget és volt szívsajdító.
Kemény István szövege első alkalommal is rendkívüli koncentrációt igényelt. A Bortnyik Sándor képén társalgó zöld szamár, vízszintes fehér sík, hold, sötét háttér finom humorral átszőtt filozofálgatása (amely fényt derít arra a ritkán hangoztatott tényre is, hogy az utópiában benne van, hogy iá) Porogi Ádám számára is bizonyára kihívás, ám ő látszólag könnyedén kelti életre ezt az esszéparódiát. Valló Péter rendezése szinte természetes és otthonos közegét teremti meg ezeknek a szövegeknek, és erénye, hogy mindegyiknél a színészi játékra összpontosít.
Még egy Rakovszky-szöveggel zárjuk múzeumi bolyongásunkat – Farkas István Szirakuzai bolondját Kovács Krisztián kelti életre. Ez a szöveg nem harsány vagy tolakodóan leleményes, inkább szép: a férfi története, akinek a fejében történt földrengés után új arcát mutatja a világ, és lázas tekintetébe nézve pár pillanatra el is hisszük, hogy neki van igaza, és mindannyiunkat félrevezetnek. Még a múzeumból kifelé is a szövegek zsonganak bennem, így a földalatti irányát is elvétem. Itt már elengedték a kezem.
Fotó: Kállai-Tóth Anett
