Az elmúlt évek során a roppant hagyományú japán előadóművészet számos, nagyszerű produktumát láthatta a hazai közönség. A bunraku, a nó, a kabuki, s különösen az alig félszázados butó és az abból sarjadt irányzatok megannyi képviselőjével találkozhattunk hazai színpadokon. Ha Kínát és az opera műfaját együtt látjuk említeni, tudhatjuk: tradicionális előadásra készülhetünk: az opera sajátos, helyi értelmű megjelenésére, mely az európai alapokhoz képest pompásan, izgalmasan másmilyen. A hatalmas, precízen szabályozott rendszert, különleges masinériát, motívumrendszert, jellegzetes karakterek felvonulását élvezhetjük. A Tokiói Kamaraopera, ez a kereken négy évtizede működő formáció jelentős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, "nyugati" értelemben véve operai együttes: a Japánban komoly hagyományokkal rendelkező zenés színházat nem tradicionális alapokon műveli. Egynyelvű honlapjukról sajnos igen kevés tudható meg törekvéseikről, repertoárjukról, de A kis herceg képét, vagy A Le Grand Macabre címet könnyen meglelhetjük az itt található anyagban.
A mindössze harminchárom évet élt, s a II. világháború idején elhunyt Atsushi Nakajima San-Getsu-Ki című történetéből született A hold és a tigris legendája (A japán és magyar szöveget mutató kivetítőn: Hold tigrise - ami azért nem éppen ugyanaz) című, egyszerűcske librettóra készült Hitoshi Tanaka zaklató és feledhető kompozíciója. A mindössze hetven perces, négyszereplős mű hagyományos és időtlen történetet ("réges-régen történt") dolgoz fel. Falusi fogadóban időző császári hivatalnok készül átkelni a közeli, hatalmas hegyen: a fogadósnő igyekszik lebeszélni vendégét arról, hogy nekiinduljon az útnak, mert odafent különös szerzet tanyázik, mely holdfényes éjszakákon megtámadja, és felfalja a vándorokat. A férfihez egy öregasszony is csatlakozik, aki elveszett fiát keresi. A két úton járó elindul a hegyre, s találkozik is a tigris-emberrel: a hivatalnok hajdani barátját, az öregasszony a fiát ismeri fel az eleinte meg sem mutatkozó szerzetben. Rémületes alakját már távoztukban pillanthatják csak meg. Az elismert költővé lenni vágyó szörnyeteg karrierjéért hivatalnoki pályáját áldozta fel, s családját is örökre elhagyta. Talentumot nem lelt, viszont az isteni bosszút elnyerte önzéséért.
A puritán, tetszetős térben lefúrt lábú játékmódot élvezhetünk. A fogadót egy szobácskányi méretű dobogó jelképezi, a színt hatalmas, füstös mintázatú, áttetsző szövetfal uralja, melyet felhúznak: s zord hegyvidéket ábrázoló, festett tájkép a veszélyes út tere, mely elé a hegynyi méretű, dús, fekete sörényű szörnyeteg érkezik. A tetszetős jelmezek nagyban idézik a hagyományos japán színházi műfajok hőseit: a tigris a nó szellemalakjaira emlékeztet, fekete-fehér, festett maszkja a kabuki-alakokéira emlékeztet. Az öregasszony szalmakévékkel díszített, különös öltözékben, a fogadósnő turbánban, a hivatalnokon csúcsos föveg, oldalán kard. A történet, az alakok "ellenében" a zaklató zene, az ének, az énekbeszéd, a tér abszolút nyugatias összhatású. A játékot élőben kísérő zenekarban hegedű, gordonka, fuvola, zongora, ütőhangszerek. A kompozíció egy-egy szilánkjában érzékelhető némi hagyományos hangzás. A Kamaraopera produkciója nem mentes az erős hangulattól - a kísérteties történet, a zenemű azonban igen távol áll az átütőtől. Eredeti és ritka élmény a mai japán zenés színház világába való bepillantásra, de annál egy pillanatig sem több.
