A rendező nem elsősorban kérdez; inkább állít, birtokba vesz, végigsöpör. Az értelmezés céljaira mindenestül annektálja a kifordított színházat. Nem őrült színrevitel, van benne logika, spiritusz is bőven, szépség és értelem is szerte. Ám az interpretáció nincs igazán összefogva, részletei intenzívebben élnek, mint egésze. Ekkora (néző)tér(b)en ? pláne, hogy alaposan be is állványozták, mint egy építkezést ? minden epizódot el lehet helyezni (a színházat tervezte: Siklós Mária, a díszletet tervezte: Menczel Róbert), mégsincs mindennek adekvát helye. Emeletek, szintek, szegletek diszharmóniája, funkciótlansága zavarja meg a játék üzemmenetét.
Ebben a színházban mégis a színház(iasság)nak köszönhetjük a legtöbbet. Az orvul megölt apjáért bosszút esküdő, testvérgyilkos trónbitorló nagybátyja ellen megsemmisítő, egyben erkölcsi-lélektani harcba szálló Hamlet királyfi haditervét az eddigi kenyerüket elvesztett, lerongyoltan kóborló (itt kétszemélyes) színésztrupp tagjainak szcénájára bízza. A Színész és Színésznő azért lett a művészet földönfutójává, mert új ízlés, új divat írta felül a régit; ők már nem kellenek a publikumnak. Mint kivénhedt, megjuhászodott Zampano, s mint túlkoros Gelsomina, úgy érkezik a reménytelenség országútjáról, kis kocsiját húzva az Actor: László Zsolt és az Actress: Nagy Mari. Torokszorító, hogy a szinte becketti abszurdból alákonyuló ember-véglények a játék, a színház első szavának hívására erőre kapnak, s amikor a Király ? King of Denmark ?, a bűnös Claudius és a többiek előtt leleplező példázatukkal kirukkolnak, már nem ismernek akadályt. Visszatér erejük telje, s mindegy, hogy olyan rettentő jó komédiások-e, mint amilyennek tódítják őket. Nagyszerű László Zsolt és Nagy Mari színészduója, az utolsó porcikájáig összeforrott két ember. A pár. Emberpár, mely nem kér jelzőt.
Nagyszerű a Sírásó 1.: Hollósi Frigyes (Grave-digger 1) és a Sírásó 2.: Znamenák István (Grave-digger 2) összjátéka is, ahogy sportot űznek szakmájukból, kedéllyel viselik az örökös elmúlásközelt, kosárlabdázó mozdulattal hajítják a koponyát a szemeteszsákba, lábszárcsontokkal a kézben járják el a halál (vagy éppen az élet) dínomdánomát. A rendezésben is ez a csúcs: a föld mélyéből (tehát a ?hagyományos? nézőtér kék huzatú széksorai közül) a koszorú, a csontok után egy sárga csillaggal jelölt rabruhát, ötágú bádog vörös csillagot, közepén lyukas piros?fehér?zöld zászlót is előásnak, kidobálnak. Rekvizitumokat, melyek a Nemzetközi Színházi Fesztivál alkalmával, a színlapra angolul is kiírt szerepnevek ellenére nem engedik felejteni, hogy a szóban forgó Nemzeti Színház Európában és Magyarországon van.
Ez a csúcs, de eddigre sok bennünk a kétely és kétség. Például miért alakítja László Zsolt Hamlet meggyilkolt atyjának szellemét is? Nincs jele (más, hasonló megoldást választó előadásokban volt), hogy valaki, valamilyen célzatú félrevezetésből, eljátszatná a Hamletet bosszúra tüzelő szellemet. Egy sor kellően meg nem sodort, vagy nagyon is megtekert szál feslik ki a szövetből. Pedig értelmezői öntörvényűségben nincs hiány. A vérnősző Claudius hímként csap le Opheliára? Okkal. A gyűlölt Hamletre, Ophelia szerelmére mér így titkos csapást, és a lány megőrülését is motiválja a defloreáló erőszakkal. Radnay Csilla lebegve, mosolyrévülettel veszi magára azt a tudatbomlást, amelyet, tévesen, a királyfinak tulajdonítottak. Magyar népdalt cseng ajka, Tisza-bánattal, a halálba hívó folyót megénekelve. Mintha (szokás emlegetni a párhuzamot) a Bánk bán operai Melindája lenne. Tökéletes tárgy kezében a szerelmi zálog, Hamlet egykori ajándéka is. A játékmackó. Koromfekete. Hamlet-maci. Színével kikezdi-mélyíti Ophelia ruhájának vörös színét. Ophelia időnként derékig húzza öltözékét, hogy fehérneműjét felfedje. A testtájat, ahol őt is merénylet érte.
Makranczi Zalán józan főnek, közepes kalibernek, rideg szenvedélyű férfinak játssza a Hamlettel majdnem egyidős Claudiust, Söptei Andrea pontos fokozatokkal informál arról, miként és miért undorodik meg második férjétől (tegnap még sógorától) a Királyné, Hamlet anyja. Rába Roland (Polonius) még a saját fontoskodását is tehernek érző, lejárt szavatosságú államgépi főember, az elég hosszas megmutatkozásokra lehetőséghez jutó, diákos fiatalok együttesen érdekesebbek ? mert vegyes arculatú nemzedéket alkotnak ?, mint külön-külön. Mátyássy Bence (Horatio), Marton Róbert (Rosencrantz), Hevér Gábor (Guildenstern), Fehér Tibor (Marcellus), Farkas Dénes (Bernardo), Előd Álmos (Francisco) mellől stílusban igencsak el kell mozdulnia a Laertest játszó Szatory Dávidnak, aki nem e mai, mobiltelefonnal és sms-ekkel is operáló tragédiából érkezik: romantikusabb, régiesebb, jajveszékelőbb.
Nyilván azért, mert az ötödik felvonásban neki van végzetes küldetése Hamlet mellett, vagyis ellen ? s Alföldi ekkor klasszikus harisnyanadrágban, díszfeketében küldi a terepre a divatbemutató lépcsőjén leriszáló címszereplőt. (Jelmez: Nagy Fruzsina.) Miért fordul paródiába ? esetleg csak idézetbe ? az eddigi (nem egyféle) hangütés? Mit tapogatja annyit halálosan sebesült (mérgezett kard döfte) lábát Laertes, mint egy szimuláló focista? A rendezés széthullámzásai a befejezésben is tesznek kárt. Szabó Kimmel Tamás, aki úgy háromnegyedében ? főleg a tempós, ironikus dikcióval ? betölti a dühös fiatal Hamlet megkívánta kontúrokat, a befejező képsorral együtt maga is sietőssé válik, s a zárlatban sokkal több az elkentség, nevetségesség, mint azt bármi is indokolná. (Claudius például alig rezzen, midőn neje kiissza a méregserleget.)
