Hangsúlyozni kell, hogy a tiszta tánc a hazai táncszínpadokon kuriózumnak számít, a magyar koreográfusok többsége táncdrámákat, táncjátékokat, vicces tánc-szkeccseket vagy összművészeti produkciókat hoz létre, melyekben a színházi, és nem a koreográfiai szemlélet a meghatározó. Így aztán kiszorul a tiszta tánc, mely azért, valljuk be, mégiscsak az egyetlen, mely kizárólag koreográfiai megoldásokat követel, ilyen szempontból alanyi jogon járna neki némi elsőbbség. Szerencsére a MU Terminál B estje Juhász Kata és Kun Attila koreográfiájával és a Terminálos növendékekkel biztosan sok hívet szerzett ennek az absztrakt szépségű, szikár, letisztult műfajnak.
Hogy mi az a MU Terminál? Egy olyan műhely, mely Juhász Kata művészeti vezetésével egy évig védettséget biztosít a felvételt nyert, táncművész végzettségű fiataloknak. Európai szintű követelmény-rendszert, számos táncstílust, mozgástechnikát, egymástól radikálisan eltérő munkamódszert és más-más szemléletű koreográfus-egyéniséget megismerve, a diákokat felvértezik mindazzal a gyakorlati ismerettel és színpadi biztonsággal, mely segít nekik megkapaszkodni ebben a szakmában.
Az est a kiadott műsortól eltérően Juhász Kata koreográfiájával, a Próbafelvétellel kezdődik. A nyolc szereplő - Ádám Tímea, Czédulás Eszter, Fábián Anikó, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa, Juhász Péter, Kiss Róbert és Pelle Viktor - a nézőtér több sarkából érkezik a színpadra. Kitartott mozdulatok váltakoznak hirtelen rándulásokkal, gyakran fordulnak elő gyors testsúlyáthelyezések, egyensúly-elvesztések, melyek az egész előadásnak izgalmas, kiszámíthatatlan jelleget kölcsönöznek. Az ismétlés, elmozdulás, variáció fontos szerkesztőelv a darabban, van, hogy minden táncos ugyanazt a mozdulatsort ismétli egy kis késéssel, többszólamú "kánonban". Máskor a testek feszessége majd elernyedése, a hirtelen földreroskadások, összecsuklások azt a hatást keltik, mintha a test nem volna maximálisan kontrollálható, uralható. A szereplőket mindig aszimmetrikusan állítja be a koreográfus a színpadon, nincs nyugalmi helyzet, nincs harmónia. A táncosok egy szögletes fénycsíkokkal keretezett, üres színpadon mozognak, ahol a néző tekintetét a váltakozva felvillanó fénytéglalapok irányítják. A fény ilyen módon az aktuális mellékszereplőket a háttérben tartja, míg a főszereplő szólókat, duókat, triókat kiemeli. Természetesen a szerepek folyamatosan váltakoznak, mindenki kerül a figyelem középpontjába egyszer, és ugyanígy: mindenki lesz az árnyékban is. A fénynek ez az erős dramaturgiai szerepe rendet vág a párhuzamosan folyó, polifón mozgássorok között, és felépít egy lehetséges sorrendiséget az egyes jelenetsorok között, de ez csupán egyetlen verzió a végtelenszámú lehetőség között.
A Terminum, Kun Attila darabja erős felütéssel kezdődik, szinte berobbannak az előző darabból ismert táncosok a színpadra, de ez csalóka: a gyors, virtuóz, szinte követhetetlen tempójú, felvillanyozó percek után meditatív képek következnek, a táncosok mindegyike lassan görgeti magát a földön, a színpad végére érve pedig újra beáll a sorba. A férfi-női kapcsolatokról is megtudunk egyet s mást, méghozzá úgy, hogy a női és a férfi szempont váltakozik, billeg az előadás folyamán. Visszatérő elem az előadásban egy pár testetlen ölelkezése, óvatos közeledés kitárt karral, fél méteres távolságból. Van néhány jelenet, ahol üvöltő férfak elől szinte a földön csúszva menekülnek a nők, máskor egy szerelmes, érzéki ölelésre kapunk egyre felgyorsuló és egyben eldurvoló variációkat. Végigkövethetjük, hogyan válik egy gyengéd ölelésből erőszak, csupán azáltal, hogy az eredeti mozdulatsor elnagyoltabb, vázlatszerűbb és gyorsabb verzióival szembesülünk. Vagyis ismét fontos elem az ismétlés, de már nem csupán formai szerkesztőelem, hanem fontos kifejezőelem is. Kun Attila hangokkal is kísérletezik ebben az előadásban, a kiabáló férfiak mellett vannak hangosan kacagó nők is. Az erőviszonyok billegnek, a legmeglepőbb az a képsor, melyben az eddig elnyomó szerepben felbukkanó férfiak a szó szoros értelmében a nők kezéből esznek, megszelidülve, meggörnyedt háttal. A koreográfus nem túl optimista, az emblematikus, ölelésre tárt, de soha össze nem érő karok rendre nyomatékosítják a kommunikáció lehetetlenségét.
Néhány szó a résztvevőkről: kivételes élmény ilyen tehetséges, fegyelmezett, igyekvő fiatal táncosokat látni. A MU Terminál B est után egyértelmű, hogy ez az alkotóműhely képes olyan szakmai bázisként működni, mely igazán nyitott, tájékozott, képzett táncosokat enged ki a kapun. Sőt: a MU Terminál sorozatosan magas színvonalú estjei arról győznek meg, hogy az igazán innovatív műhelymunka titkait ma tőlük érdemes ellesni. A taps alatt végig az volt az érzésem, hogy ezek a fiatal táncosok most pontosan a helyükön vannak, ott és akkor, ahol lenniük kell. Társulatvezetőknek kötelezően ajánlott az előadás (17-én is látható!), nagyon jó a "felhozatal", lehet mazsolázni.
