Tisztelgés egy korszak előtt - MAX RAABE ÉS A PALAST ORCHESTER

"Ma éjjel, vagy soha!", énekelte nyitásként Max Raabe a Művészetek Palotájában a koncert címadó dalát. Szerzője az a Mischa Spoliansky, aki orosz származású berlini komponistaként gyakorlatilag diadalútjára indította Marlene Dietrichet - az ő revüjében fedezte fel a színésznőt a Kék angyalhoz szereplőt kereső Josef von Sternberg. Ezt a világot, a húszas-harmincas évek fordulójának Berlinjét vette alapul a Palast Orchester olyan korabeli szerzők számaival, mint a magyar témákat is előszeretettel feldolgozó, bécsi Fred Raymond, a szintén bécsi operett-szerző Robert Stolz, vagy a Judy Garland számára a San Francisco című slágert is komponáló Walter Jurmann (aki egyébként nyaralás közben, éppen Budapesten halt meg a hetvenes években). Megjelent a dalokban maga Greta Garbo, de az állatkerti villájában lakó gorilla is, és természetesen a legkülönbözőbb dámák és félvilági hölgyek, többségük név szerint. Az első részben ezek a szerzemények váltakoztak olyan amerikai slágerekkel, mint a később Gene Kelly-vel világhírt szerzett Singin' In The Rain eredeti hangszerelése, Fred Astaire Cheek To Cheek-je (Irving Berlin dala), és a Nem félünk a farkastól német verziója. Max Raabe ironikus félmondatai vezették be a dalokat azzal a visszafogott humorral, ami a védjegye. Raabe eleganciája olyan természetes, hogy azt tanítani kellene. Ahogy megáll a mikrofonnál, és kezei mozdítása nélkül, egyetlen biccentéssel jelez gondolatokat, ahogy a zenekar szólói alatt a zongora mellé sétál és kezét lazán a hangszerre helyezve pihenő pózba áll, majd sietség nélkül éppen a megfelelő pillanatban visszalép a mikrofonhoz - valódi színház a zenei élmény mellé.

 

Pedig a zenei élmény sem elhanyagolható: a Palast Orchester tagjai kitűnő muzsikusok (bár az előző hegedűs, a szülés miatt távozott Hanne Berger még jobb volt, mint a helyét elfoglaló Cecilia Crisafulli), akik atmoszférát teremtenek minden stílusban és szellemes zenei gegekkel díszítik a dalokat. Sok közöttük a hangszerváltó: az egyik fúvós és a bendzsós egyszer csak hegedű-trióvá egészíti ki a szólista hölgy játékát, a dobos xilofonozik, és mindannyian énekelnek is. Raabe fegyelmezett színpadi mozgása az egész csapatot jellemzi - pontos rend szerint cserélnek helyet a muzsikusok a mikrofonnál, és még ültükben is ötletes, gondosan koreografált mozgásokat adnak elő. A második részben előadott harangjátékuk a Dort tanzt Lu-Lu című dal csúcspontja - de a szünet után előadott két Brecht-Weill szerzemény, az Alabama-Song és a Tangóballada, Lehár Mosoly országának tenor-áriája, a Vágyom egy nő után, és Mario Lanza Cosi-cosája is gyöngyszem volt. A zongorával előadott számokban érvényesült legjobban, milyen remek énekes Max Raabe: hangja hajlékony, éneklése intelligens, és nem csupán humora van, drámai pillanatot is könnyedén tud teremteni. A koncert elején és végén magyarul szólt a közönséghez, megfontoltan és jól érthetően, kívülről adta elő nem is oly egyszerű tőmondatokban megfogalmazott mondandóját.

 

A legnagyobb meglepetést a ráadások jelentették: a Palast Orchester népszerűségéhez nagyban hozzájárult az a két, pop-feldolgozásokat tartalmazó album, amelyet a 2000-es évek elején adtak ki. Élőben nagyon ritkán játsszák ezeket a számokat, de most hármat is előadtak zárásként: Tom Jones Sexbomb-ját, Britney Spears-től az Oops! I Did It Again-t, és az ABBA Super Trouperét. Raabe a popot is olyan meggyőződéssel és rezzenéstelen arccal adta elő, mintha folytatódott volna a szalon-repertoár, ettől vált frenetikus stílus-bravúrrá ez a zenei blokk. Búcsúzóul még egy számra visszatért a színpadra a zenekar, és egyetlen reflektor fényében, a capella adta elő az utolsó búcsúcsókról szóló Al Hoffman szerzeményt. Összeszokott, egymást biccentésekből is tökéletesen megértő, zenei harmóniában létező muzsikusok teremtettek igazi, békebeli hangulatot egy csúnya, novemberies estén a Palotában. Sok mosolygó ember jött ki utána a tavaszba.

 

INTERJÚNK: "Kell, hogy legyen egy ilyen zenekar Berlinben" - MAX RAABE