"Az Úr 1358. esztendejében, áldozócsütörtök nyolcadába eső kedden kezdtem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb tetteiről, származásáról és gyarapodásáról, győzelméről és merészségéről; különféle régi krónikákból szedegettem össze, átvéve helyes megállapításaikat és teljesen megcáfolva tévedéseiket. Az Úr nevében. Ámen." Ezekkel a szavakkal fogott hozzá a krónikás a nagy opus elkészítéséhez május 15-én. A célt világosan kijelölte: olyan művet kívánt alkotni, amely megörökíti a magyarság eredetét és történetét.
A bevezető sorokból egyértelműen kiderül, hogy a szerző nem akarta felfedni kilétét. Személyét a történészek, filológusok különböző, időnként igen bizonytalan adatokra támaszkodva próbálták meghatározni. 1593-ban Baranyai Decsi János történeti munkájában megemlítette, "ha egy bizonyos barbár író, név szerint Márk, őseink eredetét és történetét írásba nem foglalta volna, bizonyára arra kényszerülnénk, hogy saját szülőföldünkön idegenek és jövevények legyünk. Tőle vette Thuróczy írásának egész anyagát."
Thuróczy János A magyarok krónikája című munkája 1488-ban jelent meg nyomtatásban. Igaz ugyan, hogy forrásai között nem említette ezt a bizonyos Márkot, azonban felfigyelt a keze ügyébe kerülő krónikák eltérő szöveghagyományára. "Találtak ugyanis két krónikakötetet, amely származásukat és tetteiket [ti. a magyarokét] magyarázza, és amelyet - bátran elmondhatjuk - a néhai megboldogult Károly és Lajos magyar királyok idejében szerzettek; ezek a többi történetírótól, de még egymástól is eltérnek, főként e népek eredetének megvilágításában."
A szerző állásfoglalása alapján az Anjou-korban két munka is napvilágot látott. Az I. (Nagy) Lajos korában keletkezett mű a Képes Krónika családja elnevezést kapta a kutatástól, ugyanis a szöveg öt kódexben maradt fent. Ezek közül "csak" az egyik a díszes miniatúrákkal ékesített ún. Képes Krónika. Ezen kívül a Teleki-, a Csepreghy-, a Béldi- és a Thuróczy-kódex is megőrizte a magyarok történetét.
Nem sikerült egyértelműen kideríteni, hogy Baranyai Decsi János honnan vette Márk szerzőségét, mindenesetre a kutatás számára haszonnal kecsegtetett ez az információ. A számba vehető jelöltek közül kiemelkedett az a Márk, aki a Veszprém megyei Kált birtokáról kapta a nevét. Ő futott be ugyanis olyan karriert, amely lehetővé tette, hogy a korábbi opusokhoz hozzáférjen. 1336-1337 között I. Károly feleségének, a lengyel származású Erzsébetnek volt udvari papja, ami bizalmi szerepet jelentett.
1342-ben a budai Váralja plébánosa lett, tíz évvel később a királyi levéltár őreként tevékenykedett, 1354-ben szerémi prépostként, majd 1358-ban a fehérvári egyház őrkanonokjaként szerepel a kútfőkben. Egyes feltételezések szerint iskoláit francia földön végezhette, erre utalnak a munkában előforduló megjegyzések. Kálti Márk szerzősége mellett többek között állást foglalt Toldy Ferenc, Jakubovich Emil, Kardos Tibor és Kristó Gyula. Természetesen voltak olyanok is (Erdélyi László, Karsai Géza), akik nem fogadták el, hogy Márk kapcsolatba hozható a krónikával.
Bárki is lehetett a szerző, munkáját minden bizonnyal a királyi udvar felkérésére kezdte el. Módszerében követte elődei jól bevált hagyományát: részben összeszerkesztette a korábbi szövegeket, részben pedig újabb fejezetekkel bővítette. Az alapot az I. Károly kori szerkesztés jelentette, de máshonnan is "szemezgetett". Felhasználta a Kálmán király korában keletkezett Gesta Ladislai regist, amelynek lovageszménye tökéletesen megfelelt I. Lajos kívánalmainak.
A korábbiakhoz képest sokkal bővebben tárgyalta a XI. század végi, XII. századi eseményeket, forrásként a III. István korában született gesztát vehette a kezébe. Ezzel felbecsülhetetlen értékű ismeretanyagot mentett meg az enyészettől. Nem tekinthető azonban egy egyszerű kompilátornak, a történelmi események elé egy megfelelő hangvételű "előszót" is írt, amely önálló munkájának tekinthető.
A szerző az államelméleti fejtegetésében a királyt az isteni hatalom megtestesítőjeként jelenítette meg. Uralkodását biblikus erények sora - igazságosság, könyörület, bölcsesség, türelem - jellemzi. Továbbá a királyt nem a földi dicsőség vágya hajtja, hanem az isteni törvények maradéktalan tisztelete, Isten félelme és az égi dicsőség elnyerése. Továbbá a királyokat nem korlátozzák társadalmi tényezők, mivel ők az isteni akarat végrehajtói Ez a gondolatkör a XI. században volt jellemző, a kortársak általában a jó hír utáni vágy fontosságát emelték ki. Kálti így egy kissé régies szemléletet sugallt.
Ugyanakkor a krónikás utalt a XIV. század elejének legnagyobb problémájára. Magyarország királyai minden zsarnokot legyőztek, és az ország népeit boldog békében és nyugalmas bőségben tartották. Ez a passzus I. Károly stabilizációs politikáját elevenítette fel. A király ugyanis hosszan tartó küzdelemben felszámolta az oligarchákat. Az okleveles adatok egyértelműen alátámasztják, hogy a köztudat az ún. kiskirályokat tekintette az ország zsarnokainak.
A szerző nagy hangsúlyt fektetett a magyarság származásának a tisztázására. Ennek érdekében meg akarta szabadítani az elődöket az átkos emlékű Kámtól. A korabeli elképzelés szerint Noé fiai népesítették be a földet: Jáfet Európát, Sém Ázsiát, Kám pedig Afrikát. Kám Noé száműzött gyermekei közé tartozott. Egyszer ugyanis, amikor Noé kissé többet ivott a kelleténél, meztelenül aludt el sátrában, Kám pedig így látta meg apját. Ez még nem lett volna ekkora baj, azonban ezt elmondta testvéreinek, akik bementek Noéhoz, és betakarták, ügyelve arra, hogy ne tekintsenek mezítelen apjukra. Amikor Noé felébredt, szembesült a történésekkel, és Kámot száműzte otthonából.
A krónikás megfelelő "szakirodalmat" használ: egyrészt a 1169-1173 között alkotó Petrus Comestort, illetve Nicolaus de Lyrát. Ez utóbbi - a híres francia bibliamagyarázó - Kálti kortársa volt, mivel 1349-ben hunyt el. A francia hatás egyértelműen tetten érhető a szerzőnél, amikor több sorban taglalja franciák eredetét. "Jáfet fiai: Gomer, akiről a galatákat, a későbbi gallokat nevezték el, ők Francia népe, és Francióról kapták a nevüket, aki Priamos első trójai király fiának, Parisnak a fia volt. Trója pusztulása után ezek Pannoniába jöttek..."
A szerző ezek után részletesen kitért a magyarság leszármazására. A korábbi auktorok nem fordítottak olyan nagy hangsúlyt az őshazára, mivel szerintük a magyarság igazi története a kereszténység felvételével kezdődött, és azt, ami előtte történt, jobb lett volna elfelejteni. Mint láttuk, Kálti világosan tudta, hogy milyen háládatlan a Kámtól való leszármazás, éppen ezért ennek nyomát el akarta tüntetni. Voltaképp nem volt nehéz dolga, az Ószövetséget vette alapul, illetve más, igaz, kissé homályos hitelű szent tanítók hagyományaira hivatkozott. A magyarok tehát Jáfet fiától, Magógtól, illetve annak fiától, Magortól származtak. Kálti tehát teljesítette feladatát, kiemelte népét a megvetettek közül.
A Képes Krónika záró része is elgondolkodtató. A mondatnak ugyanis hirtelen vége szakadt, amikor leírta I. Károly szerencsétlen végű 1330-as hadjáratát a havasalföldi Basaráb ellen. "Bár a magyarok mindenütt vitéz és kemény ütközetet vívtak, ez azért esett meg velük, hogy a folytonos győzelmek miatt ne bízzák el magukat, vagy megfenyíttessenek a korábbi elbizakodottságuk miatt, hogy alázatosságot tanuljanak, és mutassák meg, hogy (quatenus)..." Elképzelhető, hogy ez a furcsa lezárás a szerző halálával magyarázható: Kálti Márkról ugyanis 1358 után semmiféle adatunk sincsen.
A Képes Krónika kódexének keletkezési körülményeiről nem sokat tudunk, tartalma alapján a királyi kancellária lehetett a készítés helyszíne. 1462-ben már Magyarországon volt, korábban francia, illetve szerb területen lehetett. Ezután Bécsbe került, ezért a szakirodalom gyakran nevezte Bécsi Képes Krónikának (Chronicon pictum Vindobonense), ahonnan az 1932-es velencei egyezmény értelmében került az Országos Széchényi Könyvtárba (Cod. Lat. 404.).
A kódexet 39 kép, további 99 iniciáléba és 4 medallionba foglalt kép mellett ornamentális díszítések is ékesítik. A miniátor személyének azonosítása nem egyszerű. A magyarországi könyvfestészet irodalma a festőt Hertul fia Miklósban látja, akinek okleveles említése először 1348-ból ismeretes. 1352-ben keltezett diplomában gyermekkorától a királyt szolgáló "cymerarius"-ként (címerfestő) szerepelt. Egyes képek azt bizonyítják, hogy készítőjük a szöveghez képest sokkal több információval rendelkezett.
