Több úton a halhatatlanságba ? SERENADE / THE PROPOSITION

Egyéb

Amikor tizenhét éve, egy nyári estén a Petőfi Csarnok színpadára lépett a már akkor világhírű Jones társulata, az ember alig hitt a szemének. Különös figurák szokatlan sereglete állt vele szemközt: a gazellaszerű, majd? kétméteres Odile Reine-Adelaide, a mázsát bőven megütő Jeffery McLamb, a csupa tűz, apró termetű Sean Curran meg Heidi Latsky és társaik. E kilenc egyedi, pompás tehetségű karakter és a társulatvezető négy, fergeteges, végtelenül személyes munkával bűvölte el, tüzelte fel közönségét. Irtózatos energiák, a szilaj öröm és költőiség, a feneketlen keserűség szilánkjai sorakoztak a falakat szétfeszítő töménységben a PeCsa színpadán. Aki akkor láthatta őket, megérthette, hogyan és miből csinált az 1970-80-as években partnerével, Arnie Zane-nel forradalmat Jones. Aki most, a MÜPA Fesztivál Színházában Serenade/The Proposition című koreográfiájával-rendezésével kezdte az ismerkedést, erre semmiféle esélyt nem kapott. Akinek megvolt mindkét est, annak meg maradt a zavar, a meglepetés.
 

A táncmű Abraham Lincoln születésének 200., a társulat megalakulásának 25. évfordulójára készült: a kivételesen és sokoldalúan művelt, közszereplőként, gondolkodóként rendkívül elismert Jones attraktív, alapos ismereteket, bevontságot feltételező művet hozott létre a kettős jubileumra. Hogy e munkát miért is gondolta bárki alkalmasnak nemzetközi turnéztatás céljaira, számomra a teljes rejtély. Nem kétlem, hogy Abraham Lincoln személyiségét, jelentőségét érdemes és szükséges napjaink alkotó elméinek tárgyul választaniuk. Lincoln alakja nem pusztán az Egyesült Államok lakói számára jelenthet sokat: e konkrét, rendkívül sok és sokrétű szöveggel dolgozó, élő zenével és énekkel kísért mű azonban belföldi fogyasztásra alkalmas. Sosem hallott személy- és városnevek, adatok tömege zúdul a mű nézőjére. Lisa Komara énekében és Jamyl Dobson prózai tolmácsolásában azonosít(hat)atlan szövegrészletek sokaságának követésére kell vállalkoznunk: a polgárháborús idők memoár-részletei mellett vallásos-himnikus darabkák, egy Bill nevű kisfiú emlékképei az 1950-es évekből (ő nyilvánvalóan maga, Bill T. Jones) vetülnek egymásra. A színen tíz táncos (akárcsak 1993-ban) és egy szimbolikus oszlopsor, melynek tagjait időnként átrendezik. A háttérre és a pillérekre a társkoreográfusként is jelzett Janet Wong videója vetül. Ebben archív rajzok, fotók tűnnek fel, máskor dekoratív felületeket látunk: a film és fény együttese mutatós, szellemes, hatásos. Jones táncosai képzettek, bizonyos pillanatokban egészen kiválóak ? megjegyezhető karaktert nem találni köztük.

 

A mű egésze azonban lepereg nézőjéről. A hajdani forradalmár Jones, pályája harmadik évtizedében nemzeti tánc-klasszikust hozott létre. Hiába kezdődik az előadás (igen szokatlan módon) a koreográfus videóról bejátszott, hatalmas vászonra vetített mozgóképi vallomásával, melyben személyes motivációit ecseteli. Az amerikai polgárháború eseményeit, helyszíneit megidéző produkció egy jottányit sem jön hozzánk közelebb ettől. Az olykor stilizált kosztümökben színre lépő táncosok mozdulatai hordozta jelentés ugyancsak a távolban marad. A nagy futásokkal tarkított, az áradás képeit mutató, a vertikális tengelyeket gyakorta használó koreográfia nem kapja fel, nem húzza magával nézőjét. Messzi és steril, kimért és semmit sem kockáztató. Képeiből már pár óra múltán sem könnyű túl sokat felidézni.

 
A színházterem bejáratánál dvd-n árulják az ötvennyolc éves Bill T. Jones csodálatos (az utóbbi néhány évben született) szólóinak gyűjteményét. Eleven szobrot látni rajta, az elmúlt évtizedek egyik legszikrázóbb előadóját, kinek varázsa alól senki ember fia nem tudja kivonni magát. Aki ott látszik, s amit ott játszik, dermesztő ellentéte annak az antikolt pasztellszín, nemzeti-történeti kollázsnak, amit ? valami alapvető tévedés folytán ? Budapestre hozott. Aki ott látszik, az zavarba ejtően emlékeztet arra, aki-ami 1993-ban nálunk járt. S ez azért megnyugtató.