A táncmű Abraham Lincoln születésének 200., a társulat megalakulásának 25. évfordulójára készült: a kivételesen és sokoldalúan művelt, közszereplőként, gondolkodóként rendkívül elismert Jones attraktív, alapos ismereteket, bevontságot feltételező művet hozott létre a kettős jubileumra. Hogy e munkát miért is gondolta bárki alkalmasnak nemzetközi turnéztatás céljaira, számomra a teljes rejtély. Nem kétlem, hogy Abraham Lincoln személyiségét, jelentőségét érdemes és szükséges napjaink alkotó elméinek tárgyul választaniuk. Lincoln alakja nem pusztán az Egyesült Államok lakói számára jelenthet sokat: e konkrét, rendkívül sok és sokrétű szöveggel dolgozó, élő zenével és énekkel kísért mű azonban belföldi fogyasztásra alkalmas. Sosem hallott személy- és városnevek, adatok tömege zúdul a mű nézőjére. Lisa Komara énekében és Jamyl Dobson prózai tolmácsolásában azonosít(hat)atlan szövegrészletek sokaságának követésére kell vállalkoznunk: a polgárháborús idők memoár-részletei mellett vallásos-himnikus darabkák, egy Bill nevű kisfiú emlékképei az 1950-es évekből (ő nyilvánvalóan maga, Bill T. Jones) vetülnek egymásra. A színen tíz táncos (akárcsak 1993-ban) és egy szimbolikus oszlopsor, melynek tagjait időnként átrendezik. A háttérre és a pillérekre a társkoreográfusként is jelzett Janet Wong videója vetül. Ebben archív rajzok, fotók tűnnek fel, máskor dekoratív felületeket látunk: a film és fény együttese mutatós, szellemes, hatásos. Jones táncosai képzettek, bizonyos pillanatokban egészen kiválóak ? megjegyezhető karaktert nem találni köztük.
A mű egésze azonban lepereg nézőjéről. A hajdani forradalmár Jones, pályája harmadik évtizedében nemzeti tánc-klasszikust hozott létre. Hiába kezdődik az előadás (igen szokatlan módon) a koreográfus videóról bejátszott, hatalmas vászonra vetített mozgóképi vallomásával, melyben személyes motivációit ecseteli. Az amerikai polgárháború eseményeit, helyszíneit megidéző produkció egy jottányit sem jön hozzánk közelebb ettől. Az olykor stilizált kosztümökben színre lépő táncosok mozdulatai hordozta jelentés ugyancsak a távolban marad. A nagy futásokkal tarkított, az áradás képeit mutató, a vertikális tengelyeket gyakorta használó koreográfia nem kapja fel, nem húzza magával nézőjét. Messzi és steril, kimért és semmit sem kockáztató. Képeiből már pár óra múltán sem könnyű túl sokat felidézni.
