Méghozzá néhány évvel ezelőtt, amikor a Rigai Új Színház Alvis Hermanis Hosszú élet című, revelatív hatású rendezésével vendégszerepelt a Trafóban. Egymás mellé szorított, egymástól mégis elválasztott lakásaikban élő öregek mindennapjaiba pillanthattunk bele a bensőségesen lírai humorú, megindító szépségű, szöveg nélküli előadásban. A szobák most is ugyanazok, talán az emberek is, csak a kor más: a hatvanas évek második fele. A szereplők fiatalok, akik most válnak felnőtté, most élik át az első nagy szerelmet vagy éppen csalódást, küzdenek érzéseikkel, érzékeikkel, s alighanem keveset törődnek azzal, mi folyik a nagyvilágban. Nem is látunk sokat '68-ból, inkább csak egy-két utalás erejéig érezhetjük meg, hogy másoknak ekkortájt más jelentett problémát. S noha a jelmezek, a tárgyak többsége, maga a zene (a virágkorát a hatvanas-hetvenes évek fordulóján élő Simon and Garfunkel muzsikája) és még igen sok kulturális utalás ehhez a korszakhoz köti a játékot, mindaz, ami a szereplőkkel megtörténik, kortalan.
A csend hangjai avagy Simon és Garfunkel sosem volt rigai koncertje, 1968 éppúgy szöveg nélküli előadás, mint a Hosszú élet volt: a színészi munka a gesztusokra, a mimikára, a mozgásra szorítkozik. S a társulat tagjai - Guna Zarina, Sandra Zvigule, Inga Alsina, Liena Smukste, Iveta Pole, Regina Razuma, Jana Civzele, Gatis Gaga, Kaspars Znotins, Edgars Samitis, Ivars Krasts, Varis Pinkis, Girts Krumins, Andris Keiss - e nonverbális eszközökkel megszámlálhatatlan érzelmi árnyalatot képesek felmutatni. Ezért is elemezhető nehezen az előadás; számos értelmezési kiindulópontot kínál ugyan, de a lényege, hatásának igazi oka szavakban alighanem megragadhatatlan.
Ettől persze még mindenképpen érdemes szólni arról a pontos, tudatos komponálásról, mely Hermanis rendezését jellemzi: a keretes szerkezetről (az előadás elején és végén megjelenő lányok dúlása indítja el az "időutazást"), a finom időjátékról, a realizmus és szürrealizmus egészen egyszerű, magától értetődő vegyítéséről (ahogyan például a "valóságos" szereplők közé a könyv lapjairól életre kelt alak keveredik). A pazar játékötletek ökonomikus halmozásáról, a látszólag elszigetelt motívumok és ötletek konzekvens továbbviteléről, egybefűzéséről, a köznapi kellékek, eszközök szimbólummá lényegítéséről (ilyen például a mákonyként fogyasztott tej - hacsak nem egy sajátos, helyi tudatmódosító szert nem ismerünk fel benne). A mindent meghatározó, elementáris játékosságról (melybe természetszerűleg a műtehén vagy a "make love not war" szlogenjét magán hordozó plüsselefánt megelevenedése is belefér).
De félek, mindez épp az előadás kivételes hatásának titkát nem mutatja meg; az ugyanis leginkább az apró gesztusokban, az utánozhatatlan színészi arckifejezésekben és a leírva talán banális, mégis ritka erővel hatni képes játékötletekben van. A könyvből felszálló, s útját majd ott bevégző tollpihében, melyet a szereplők kollektív fújással tartanak a levegőben. A befőttesüvegben, melyből zene szól. A csecsemőjüket válogató, részben el is cserélő apák esetlen mozdulataiban. A könyvben, melyet a könyvtáros a kölcsönző lány ruhájának színéhez igazodva választ ki. Az Antonioni Nagyítását megidéző fotós-hempergetős jelenet bizarr végkifejletében. A szerelmeseket pókhálóként összegabalyító telefonzsinórban. A szerelmi légyotton a bukósisakot "magán felejtő" pár bűbájos szerencsétlenkedésében. A sor még sokáig folytatható lenne.
Mint ahogy nem rövid maga az előadás sem (s nem állítanám, hogy nem viselne el némi húzást). Mégis, ez az a nem túl gyakori eset, amikor a magát mégoly bölcsnek is érző recenzens legszívesebben félretolná a klaviatúrát, hagyná az elemzést másra, s csak arra próbálná rávenni a reménybeli publikumot, hogy jöjjön el, nyissa ki szemét, fülét, szívét, figyeljen a nagyszerű színészekre és minden okoskodás nélkül adja át magát a játéknak...
