Tom és Jerry kései rokona

Maga Csajkovszkij nem sokkal a bemutató után teljesen félresikerültnek tartotta új szimfóniáját: "túl tarka, túl művi, túl hosszú, és általában véve ellenszenves számomra", írta egy barátjának. Ezzel a kissé öngyötrő ítélettel részben egyetérthet a kései befogadó, ha belegondol, hogy az 5. szimfónia negyedik tétele különösen alkalmas, hogy férfi műkorcsolyázók kűrjeinek aláfestő zenéjeként szolgáljon. Az előadás tétje nyilván többek között az: hogyan lehet ezt a szó rész értelmében retorikus, handabandázó muzsikát ízlésesen eljátszani - kevesebb dupla Lutzot, ha lehet. A darabbal kapcsolatos, egykor sokat hangoztatott reménytelenséget, a sors kezének rémisztő erejét ma kevéssé érezzük hitelesnek - inkább olyasfajta kilátástalanság ez, melytől táncra kapni volna kedvünk. De igaz, ami igaz, Jurij Tyemirkanov vezényletével a Szentpétervári Filharmonikusok a kezdő ütemekben mindent megtettek ennek ellentételezésére; a bevezető taktusok sors-motívuma - mely amolyan fixa ideaként a szimfónia mindegyik tételében visszatér - gyászindulóként, siratóként, rosszindulatú, netán epés megfogalmazásban beteg tehenek meneteként tántorgott elő. Feltűnt a klarinét csúnya hangja (bár ez talán koncepciózus volt), és egyáltalán a fafúvóskar gyengélkedése. (Ez a zenekar már nem a régi; aki vitázni akar ezzel az ítélettel, az hallgassa meg Jevgenyij Mravinszkij vezényletével a Csajkovszkij-szimfóniákat egy 1961-es felvételről - igaz, akkor még Leningrádnak hívták a székhelyüket.)

Legyen bárhogy is, a színek, a dráma, az elevenség, a ritmikus gazdagság, a melodikus hajlékonyság (és még sok minden egyéb) hiányzott az ásító görcsöket okozó első két tétel előadásából; a második tétel 12/8-os, izgalmas lüktetése teljesen elmaszatolódott, a téves vonósfrazírozás, a rossz kötések sora sleppelő, nehézkes, masszaszerű hangzást teremtett, melyben egyedüli oázisként a vadászkürt gyönyörű szólója szolgált. Aztán Tyemirkanov - aki ezekben a vadromantikus, pantomimszerűen ágáló művekben szinte gesztusok nélkül, mintegy a feltolt és letolt szemüvegével vezényelt - hirtelen életre kapott; a harmadik tétel keringője már báli hangulatot, valódi kavalkádot idézett; most megelevenedtek az eddig téli álmukat abszolváló muzsikusok, hogy aztán a zárótétel kaleidoszkópra emlékeztető forgataga teljes pompájában bontakozzon ki. Szóval mégis koncepció lehetett a kezdet lankatag vergődése mögött.

Az 1975-ös születésű Gyenyisz Macujev a műsor első részében nem sokat teketóriázott: hóna alá csapta a zongorát, hogy a zenekarral, a karmesterrel, és általában a kottával nem sokat törődve ledübörögje Csajkovszkij b-moll versenyművét. Ritkán hallani ilyen ignoráns interpretációt; Macujev fenomenális manuális készségét (mely különösen az oktávmenetekben hatásos) arra használja, hogy cirkuszi magánszámmá változtasson egy hangversenyt. A második tétel líráját még így is elég finoman tálalta, de aztán a harmadikban ismét elszabadult a zakatoló, mindenen keresztül gázoló hangzó pokol. Macujev nem zenei íveket - netán gondolatokat - lát és hall, hanem alulra és felülre írt hangok diszkrét pontokból álló halmazát; minden ütemet külön játszik, külön formál meg, teljesen önkényesen, egyszer költőien, egyszer tragikusan, de többnyire nyúlós szentimentalizmussal; a zenei folyamat számára csak amolyan autópálya, melyen lehetőleg éjszaka, lehetőleg egyedül, totál gőzös állapotban száguldozik az ember. A ráadásként Liszt 2. Magyar rapszódia című művét hagyta helyben, rajzfilmes formálással, saját rettenetes improvizációival tarkítva. Itt aztán lehullott az egyébként is rosszul fekvő álarc: Macujev = Macujev. Tom és Jerry harcának megkésett illusztrátora.