Lelkészből lett fesztiválok biztonsági főnöke, majd tanár

Családja nem feltétlenül szánta teológiai pályára. Honnan jött az elhivatás?

Érdekes történet, mert nagyon korán, tízévesen azt mondtam a szüleimnek, hogy lelkész akarok lenni, és valóban nem volt családi háttere a döntésnek. Nem volt vallási kötődésünk, apám járási KISZ-titkár volt, és nem is akarta, hogy megkereszteljenek. Anyukám erősködött, nagymamám Pesten lakott, az Üllői úton, és egyszer titokban a Kálvin téren a bátyámmal együtt megkereszteltek bennünket.

Az otthoni, dabasi lelkész gyakorolt rám nagyon nagy hatást, úgy éreztem, hogy ez az én pályám, lelkésznek kell lennem. Aztán persze nem lettem, vagyis az vagyok, de nincs gyülekezetem, az egyetemen tanítok. Miközben végeztem a teológiát, a tudományosság felé fordultam. Nem volt nagy elhívásélmény az életemben, inkább folyamatosan bomlott ki és erősödött a meggyőződésem.

Mindezzel párhuzamosan megjelent életében a zeneipar. Nem egy gyakori párosításról van szó.

Nem, viszont nagyon praktikus. Amikor felkerültem egyetemre, egyértelmű lett, hogy az ösztöndíjból nem fogok megélni, a szüleim pedig nem nagyon tudtak támogatni, ezért munkát kerestem. Koncerteken dolgoztam, ami kiváló lehetőség volt, mert egy este alatt megkerestem a heti költőpénzemet. Aztán jött a színpadtechnika, roadként dolgoztunk. 

Praktikus párosítás volt a koncertek és a teológia, de bármelyik másik egyetemmel is működött volna, ahogyan működött is. Az első csapatban, amellyel dolgoztunk, mind egyetemisták voltunk: a Műszaki Egyetemről, orvosiról, jogi karról, bölcsészkarról – mi voltunk a biztonságiak a koncerteken. Nem volt probléma a nyelvtudás, és az sem, hogy jó kiállású, udvarias embereket találjanak erre a munkára. Kiváló csapat volt, máig jóban vagyunk. 

Az egyetemi oktatók részéről nem érte szó a munkáját? Mégiscsak lehetett verekedés, éjszaka csúnya dolgok történhetnek.

Soha nem rejtettem véka alá, mindig tudták, mit csinálok. Egy idő után elfogadták, főleg azért, mert nem gyakorolt hatást a tanulmányi átlagomra. Ez volt az egyik oka. A másik az, hogy sokakban téves kép él erről a munkáról. A  biztonsági munka nem az agresszív embereknek való. A nyugalomról szól: minél tovább meg kell őriznie az embernek a higgadtságát. 

Mikor már az In-Kalnál dolgoztam, és vezető voltam a Sziget fesztiválon, előfordult, hogy hangosan rám köszöntek: Áldás, békesség! Kiderült, hogy az egyetemistákból toborzott diákkontingensben két teológus is volt. Amikor Debrecenben kezdtem tanítani, akkor is elmondtam mindenkinek, akit érintett, hogy mivel foglalkozom. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak biztonsági vezető voltam a Szigetnél, sokáig programszervezőként és technikai vezetőhelyettesként dolgoztam, ezeket a tapasztalataimat pedig hasznosítani tudtam. Az első Csillagpont fesztiválok technikai és biztonsági vezetője voltam. A kapcsolatok révén sokat tudtam segíteni a szervezőknek.

Mennyire mutatkozik meg biztonsági főnökként, hogy ön teológus, hívő ember?

Az, hogy hiszek, nemigen jelent meg. De azt gondolom, nem véletlenül szerettek az emberek velem dolgozni, általában pont azzal tűntem ki, hogy nyugodt vagyok. A belső nyugalom a krízishelyzetekben nagyon sokat számít. Eleinte színpadépítő voltam, egyszerű biztonsági ember, aztán rám bíztak egy kisszínpadot, majd a nagyot, végül az egész fesztivál biztonsági feladatainak koordinálását, szépen lépegettem előre. Minél magasabban van az ember, annál inkább őt nézik, hogy mit csinál, higgadt tud-e maradni egy nehéz szituációban, amiből a huszonhat év alatt akadt bőséggel. Sokat számít, hogy van egy olyan lelki, hitbeli bázisom, ami alapján a nyugalmat a legnagyobb malőr közepette is meg tudtam őrizni, és hideg fejjel tudtam gondolkodni.

1993-ban indult a Sziget Fesztivál.

Akkor kezdtem én is, illetve egy kicsit korábban, a Metallica-koncerten, az MTK-pályán. A teológián hollandot tanultam, és pont kapóra jött, mert belgák voltak a színpadépítők. Mindjárt én voltam a sztár, mert megértettem, ha azt mondták, hozz ide egy kalapácsot. Relatíve gyorsan csoportvezető lettem: ott abban mérik a rangot, hogy van-e nálad rádió. Ha van, akkor tartozik hozzád három–öt ember, akik veled mennek, és együtt dolgoztok. Akkoriban nem használtunk sisakot vagy beülőt, az egyik legmeredekebb színpadépítésünk a Jean-Michel Jarre-koncert volt a Népstadionban, ahol a legmagasabb díszlet 42 méter magas volt, bekötő nélkül kellett fölmenni és fölépíteni. Amikor bontottuk, a Népstadion karéja fölött láttuk, ahogy indulnak reggel a buszok.

A Rolling Stones turnéján kérték, hogy egy- vagy kétbusznyi magyar menjen ki Bécsbe bontani, mert kell az osztrákoknak a segítség, kaptunk vacsorát, megnéztük a koncertet, és nekiálltunk bontani. Az osztrákok pedig éjjel egykor fogták magukat, eldobták a kalapácsot, hogy nekik letelt a munkaidejük, mindenki ment a dolgára. A szervezésbe hiba csúszott, a következő adag ember csak később jött. Közben pedig csak magyarok dolgoztak a színpadon, mert akkor sem és most sem jellemző a magyar munkáltatókra, hogy betartanák a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés alapelvét, bennünket akkor is csapágyasra lehetett hajtani.

Mikor döntött úgy, hogy lezárja életének ezt a szakaszát?

Először a huszonötödik év után akartam befejezni. Huszonöt év bármiből elég. A Covid nagy előnye volt, hogy rájöttem, van ilyen, hogy nyár. Előtte huszonhat éven keresztül elindultam a fesztiválokra június végén, és szeptember elejéig ott voltam: lakókocsiban éltem egész nyáron, a feleségemmel szinte nem is találkoztam. A Covid idején pedig hirtelen lett nyaram. Nem a családnak kellett hozzám alkalmazkodni, hogy mikor nincs fesztivál. A nyár nem arról szólt, hogy előkészítettem az újabb rendezvény biztonsági tervét, meg azon törtem a fejem, hova kellene kerítést húzni, hanem fogtam a teológiai könyveimet, olvastam és írtam, elképesztően effektív volt az a nyár. Akkor úgy láttam, hogy az élet megoldotta a kérdést, ideje abbahagynom. 

A médiában is dolgozott. Hogyan került oda?

Nagyon nagy szerencsém volt, semmivel sem vagyok jobb, mint a kortársaim, csak jó embereket ismertem. Az első médiamunkám során egy újságnak fordítottam német cikkeket. A lap főszerkesztője átment az EstFM-hez ugyanebbe a pozícióba, és fölhívott, hogy lenne-e kedvem vallási műsort csinálni. Nagyon szerettem, a rádiózás fantasztikus lehetőség lenne az egyház számára, nagyon sajnálom, hogy ilyen műsorok nincsenek most a médiában. Közben az újság másik főszerkesztője elkezdte csinálni a Pax Televíziót, megszűnt az állásom az EstFM-en, akkor elindult a Pax TV – azt már nem szerettem annyira. Nagyon jó műsort csináltunk Prokopp Dórával, de az már nem az a műfaj volt.

A rádióműsor egy kétórás adás volt, amiből fél óra volt egy felvett anyag egy ismert emberrel, és utána másfél óra élő betelefonálás, amit nem szűrtünk. Mindig bibliai témákról beszéltünk, nagyon jól működött, egyfolytában csörgött a telefon. Sajnáltam, hogy kikerült a rendszerből ez a műsor, de nagyon nehéz hirdetéseket elhelyezni benne vagy szponzort találni hozzá. Szerintem egy ilyen műsor élő kommunikációt is generálhatna manapság a társadalomban.

Ahogy elnézem a médiafelhozatalt, erre nagyon nincs igény, az emberek nem akarnak normális témákról komolyan beszélgetni. Most egymás gyepálása megy minden platformon.

De azt gondolom, hogy arra van igényük az embereknek, amire ránevelik őket. Soha nem szerettem azt az érvet, hogy azért nincs normális rádió- vagy tévéműsor, mert nem ezt nézik az emberek. Nem, az emberek azt nézik, amit adunk nekik. De mostanában minden lejtmenetben van: nem próbálunk gondolatokat felemelni, egyre laposabb minden. Emelgetjük a béka hátsóját, hogy aláférjünk. Nincs értelmes beszélgetés, minden irányított, nincs spontaneitás, nincsenek ellentétes vélemények, érvek.

A rádióműsorban is tartottak a kollégák attól, hogy átmegy provokációba az egész, mert nem szűrtük a hívásokat. Érdekes volt tapasztalni, ha el is indult egy provokáló hangvételű beszélgetés, a következő telefonáló visszahúzta. Az emberek tartották mederben a témát. És a rádióban nyugodtan fel lehetett tenni olyan kérdéseket, amik a hallgató szívén voltak. Ma már nincs erre lehetőség.

Nézze meg a közösségi oldalakat, ott is csatornásított beszélgetések folynak. Az emberek felkeresnek bizonyos csoportokat, és élvezik, hogy ugyanazt gondolják, mint ők maguk. Nem mennek át más platformra, ahol más véleményen vannak a többiek. Momentán nem látok olyan kommunikációs platformot, ahol valódi párbeszéd folyna. Ez azért nagy baj, mert nem mutatjuk meg a társadalomnak, hogy ez is egy járható út lenne. Persze mindenkinek könnyebb úgy élni a mindennapjait, hogy körülötte mindenki egyetért vele. De a közösségi média nem azért dobja fel azokat a tartalmakat, mert mindenki más úgy gondolkodik, mint én: hanem azért, mert pontosan tudja, hogy én hogyan gondolkodom. Ez egy ördögi kör, amelyből nem lehet kilépni anélkül, hogy tudatosítanánk a helyzetet.

Fotók: Éberling András / Magyar Kultúra