Tompa Mihály a legsötétebb időkben vált a nemzet vigasztalójává

De ki is volt ez a rendkívüli tehetségű férfi, akiről így ír Petőfi Aranyhoz címzett levelében: Arany, Petőfi, Tompa, isten krisztus úgyse szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem. 

Az árva fiú útja a parlagi sorstól a költészetig
 

Tompa Mihály 1817. szeptember 28-án, Rimaszombatban látta meg a napvilágot, egy szerény, egyablakos udvari szobában. Apja, Tompa Mihály csizmadia volt, aki nemigen tudott megbízható életet élni, így a család szűkösen tengette napjait. A kis Mihály alig emlékezhetett édesanyjára, Bárdos Zsuzsannára, aki korán elhunyt tüdővészben. Az apa ezután Miskolcra költözött, fiát pedig Igriciben élő nagyszüleire bízta.

„Óh, keserű kenyér az árvaság kenyere!” – írta visszatekintve. 

A nagyszülők és nagybátyjai inkább kötelességből, mint szeretetből nevelték, és gyakran éreztették vele, hogy csak egy megtűrt vendég a háznál. Ha valamilyen szerszám eltűnt, mindig őt gyanúsították. Egy elveszett reszelő miatt egyszer a nagybátyjai úgy megfenyegették, hogy a fiú „elbujdosott” a közeli erdőbe, de az éhség végül hazaverte.

Sorsának mostohasága azonban nem törte meg a gyermeki jókedvét; pajtásai között éppolyan gondtalan és könnyelmű volt, mint akit elkényeztetnek. Ez egyszer majdnem tragédiához is vezetett. Amíg a rektor a templomban tartózkodott, a gyerekek bementek a szobájába seperni, Tompa szeme viszont megakadt a falon lógó puskán, levette, és addig babrált vele, míg az el nem sült. Szerencsére senkinek nem esett baja, de Tompa keservesen meglakolt érte. Kortársai között sokáig vita tárgya volt, hogy 101 vagy 102 ütést kapott-e, de abban mindenki egyetértett, hogy a rektor három vesszőt is elkoptatott rajta. 

Bár sorsa kemény volt, a gyermek Tompa itt, Igriciben szívta magába a hamisítatlan népi világot, a meséket, a dalokat és a hazai táj iránti mély ragaszkodást, ami később költészetének egyik legfőbb forrása lett.

A sors vagy a gondviselés azonban más utat szánt neki, mint a mezei munkát. Egy Sátoraljaújhelyről érkezett teológus, Bihari György rektor vette észre a fiú éles eszét és tehetségét. Az ő közbenjárására került 1832-ben a híres sárospataki kollégiumba, ahol „szolgatanulóként”, úrfiak melletti inaskodás fejében tanulhatott. A nehéz körülmények ellenére szorgalmával és feddhetetlen magaviseletével hamar az első tanulók közé küzdötte fel magát. Itt ébredt fel költői kedve is, melyet a poétikai osztály gyakorlatai és az önképzőkör munkája táplált.

Szerelmek, barátságok és a költői pálya kezdete
 

Tompa ifjúkorát szenvedélyes érzelmek aranyozták be, melyek költészetében is mély nyomot hagytak. Először egy sárga-bogárdi tartózkodása alatt lobbant szerelemre egy tizenhárom éves leányka, Mészöly Klárika iránt. Később egy szabolcsi nemesi családnál, Laskodon ismerkedett meg a művelt lelkű, sugár termetű Bőszörményi Katalinnal, aki után éveken át epekedett, de a költő bizonytalan anyagi helyzete és betegeskedése végül a helyzet beletörődésébe kényszerítette. Bár a szerelem nem teljesedhetett be, ebből a forrásból fakadt többek között a Nyilt levél egy hölgyhöz és a Szerelem című költeménye is.

Sárospataki évei alatt kötött barátságot Szemere Miklóssal és Kazinczy Gáborral, akik felkarolták a tehetséges ifjút, és bevezették az irodalmi életbe. Versei megjelentek a kor legnevesebb lapjában, az Athenaeumban, ami komoly elismerést hozott számára.

1845 tavaszán Eperjesen érte a sorsfordító találkozás. Kerényi Frigyes költőbarátjához érkezett látogatóba Petőfi Sándor, és a három költő egy felejthetetlen hónapot töltött együtt. 

„Ifjúság, kedv, ragyogó álmok, szabadság, költészet jártak velünk s mosolyogtak reánk” – emlékezett vissza Tompa. 

Ekkor született meg híres költői versenyük eredménye, Az erdei lak című három költemény, amikor mindhárman írtak egy-egy verset egy erdei házikóról. Talán nem meglepő, de Petőfi a szabadság eszméjét, Tompa a világ zajától való elvonulás csendes boldogságát látta benne. Bár kettejük barátsága később heves viták és félreértések miatt megromlott, a közösen töltött napok emléke örökre Tompa szívében maradt.

A pap, aki allegóriákkal vigasztalta a nemzetet
 

A bizonytalan jövő elől Tompa végül a papi hivatásban talált menedéket. „Bibliámnak és lantomnak élek” – írta Arany Jánosnak, és ez a két dolog valóban meghatározta egész életét.

Az 1848–49-es szabadságharc leverése utáni sötét időkben, a világi katasztrófát követő mély gyászban Tompa költészete vált a nemzet vigaszává. Mivel a nyílt szót elnyomta a cenzúra, az allegória lett a fegyvere. Versei rejtett üzenetekkel, jelképekkel szóltak a nemzethez, reményt adva a kilátástalanságban.

A gólyához című elégiája egy egész nemzet fájdalmát zokogta el, a hazatérő madárnak üzenve a levert ország állapotáról és a honfiak közötti viszályról. E költeményéért később a kassai haditörvényszék elé is idézték, és hónapokig tartó zaklatást kellett elszenvednie. Más allegóriái, mint A madár, fiaihoz vagy a Pusztán, a kitartásra és a nemzeti összetartozás megőrzésére buzdítottak. Ezek a versek kézről kézre jártak, vigaszt és erőt adtak, és fenntartották a remény lángját a passzív ellenállás éveiben.

Családi boldogság és tragédiák

1849-ben, a szabadságharc viharai közepette Tompa feleségül vette Soldos Emíliát, aki hűséges társa és valódi őrangyala lett élete végéig. Hanvára költöztek, ahol a költő haláláig szolgált. Anyagi helyzetük javult, és a családi tűzhely boldogsága bearanyozta napjait.

Ez a boldogság azonban nem tartott sokáig. Első kisfiuk, Kálmán, csecsemőkorában meghalt. Második fiuk, Géza is gyenge, beteges gyermek volt, akiért szülei szüntelenül aggódtak. Végül őt is elvesztették. Ez a csapás lelkileg teljesen összetörte a költőt.

„Magamat is, bár férfi vagyok, majd megtébolyít a fájdalom” – írta Arany Jánosnak. 

Mély gyászából soha nem tudott igazán felépülni; ez a fájdalom és a rátörő súlyos betegségek árnyékolták be hátralévő éveit.

A magyar líra halhatatlanja
 

Tompa Mihály irodalmi jelentősége megkérdőjelezhetetlen. Pályája elején a népregék és mondák műfajával szerzett hírnevet, mellyel a népköltészetből táplálkozó, Petőfi és Arany nevével fémjelzett új irodalmi irányt erősítette. Később költészete elmélyült, és a személyes élmények – a szerelem, a családi élet örömei és tragédiái – mellett a nemzet sorsa vált központi témájává. Különösen a szabadságharc bukása utáni korszakban emelkedett a legfontosabb költők sorába, amikor allegorikus verseivel a passzív ellenállás és a nemzeti gyász leghitelesebb hangja lett. Lírája a borongós, elmélkedő hangulatok, a természet mély átérzése és a bibliai ihletettség egyedi ötvözete. Legnagyobb hatását az elégiában érte el, ahol a fájdalom és a vigaszkeresés mesterévé vált – Vörösmarty és Petőfi után a magyar líra harmadik nagy alakjaként tartják számon, aki egy egész korszak érzésvilágát örökítette meg.

Tompa Mihály 1868. július 30-án, hosszú, gyötrelmes szenvedés után hunyt el Hanván. Életműve azonban halhatatlan maradt. Nemcsak a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja, hanem egy olyan költő is, aki a legsötétebb időkben is képes volt hangot adni a nemzet érzéseinek, és a hit, a remény és a szeretet örök értékeivel vigasztalni egy egész országot.