Ahogy Csörgheő Csuli alkudozott a kubikosokkal a Sárga Rózsában, ahogy konok paraszti ésszel, úri huncutsággal törte le a napszámot sörözgető társasága ámulatára és mulatságára, ma is előttem van pocakos alakjával, meg ahogy leveszi pörge kalapját, és keze fejével törli az izzadságot a homlokáról, miközben élvezi kétkrajcárnyi győzelmét. Meg azt a képet is látom, már a tanyai mulatozáskor, amikor hozza a hírt a kanásza, hogy a disznóvész elérte a nagy kant is. Az a fájdalmas üvöltés, ami feltör belőle, hiszen okos, idomított állat volt, Csuli büszkesége. Hát húzza most a cigány, húzza, mert bele kell pusztulni ebbe, hogy megdöglött a nagy kan!...
Tompa Sándor alakítása abban a Gellért Endre rendezte Móricz-darabban nemcsak színészi bravúr volt, de élő szociográfia a húszas–harmincas évek vidéki Magyarországáról. 1954-ben láttam a Nemzetiben. Tompa akkor már csaknem tíz éve tagja volt a társulatnak, Major Tamás hívta el Erdélyből 1945-ben. De addig sem volt ismeretlen a hazai közönségnek, hiszen a kolozsvári színészt 1938-tól egyre-másra hívták a filmgyárba. Nem hagyta volna ott a kincses várost, ha nem hal meg szeretve tisztelt igazgatója, Janovics Jenő. Csábították Pestre korábban is, de Kolozsváron volt az ő szeretett közönsége.
A Kovászna megyei Kézdivásárhelyen született 1903. december 22-én. Színpadra termett tehetség volt. Aki látta játszani, nem gondolta volna, hogy orvosi egyetemre járt, patikusnak készült. Néhány szemeszter után, hogy Kézdivásárhelyen élő anyja ne tudja meg a szégyent, titkon abbahagyta az egyetemet, és Izsó Miklós színitanodájában képezte magát. Ott tanulta a mesterséget Kiss Manyi is. A Kolozsvári Magyar Színházba 1923-ban szerződtette Janovics. Előbb kisebb szerepeket kapott, alkatánál fogva humoros figurákat osztottak rá, de fellépett operettekben is táncos-komikusként. Gömbölydedségének köszönheti becenevét is, mindenki Pufinak hívta. Rajta is maradt, a pesti közönség is csak a színlapon látta a Sándor nevet.
A Nemzetiben nagynevű kollégák közé került. A háború utáni darabokban éles hangú, derűs figurája még akkor is rokonszenves volt, ha negatív szerepben láttuk. Remek karakterábrázolásával aratott sikert az említett Úri muri Csörgheö Csulijaként, A revizorban a fesztelen Bobcsinszkij szerepében vagy a nagyon neki való Böffen Tóbiásként Shakespeare Vízkeresztjében. Budapesten is a közönség kedvence lett humorával, kedélyével, a korpulens emberek derűjével, ízes székely beszédével.
Az ötvenes években Major Tamás szorgalmazta a színház és a munkásosztály találkozóit. Tompa Sándor is ellátogatott gyárakba. Jelenléte nem volt kínos, megtalálta a hangot az emberekkel, ahogy az utcán is szívesen megállt, ha autogramot kértek tőle. Megelégedett ember volt, csak az bántotta, hogy soha nem játszhatott szerelmes férfit. Beletörődve emlegette, hogy olyannak született, akiért nem bolondulnak a nők. Az sem volt ínyére, hogy sokszor kellett negatív hősöket játszania. Az ötvenes években, ha egy-egy kulák, gőgös nagygazda, kellemetlenkedő kisember szerepére kerestek színészt, őt hívták a filmgyárba. Vigasztalta, hogy sokszor állt mikrofon elé a Magyar Rádió humoros műsoraiban, különösen a vasárnaponként elhangzó Kincses Kalendáriumban. A civódó falusi házaspár, Mihály és Róza pertraktált témái sok hallgatót csábítottak a rádió mellé ezeken a délutánokon. Olyan híven adták a házaspárt, hogy sokan azt hitték, Völcsey Rózsi valóban a felesége. A szerkesztőségbe érkezett levelekben nemegyszer biztatták Tompát, álljon a sarkára, ne hagyja fejére nőni cserfes asszonyát.
Nem a művészetéhez, csak a népszerűségéhez tartozik az a reklám, amelyben szerepelt. Megy az utcán egy szép barna kalapban, szél támad, lesöpri a fejéről az úttestre. Jön egy autó, átgázol a kalapon. Tompa felkapja, és azzal a széles mosollyal, ami mindig ott ült az arcán, azzal az életrevaló kedéllyel porolja le. „Nem tesz semmit, gyapjúkalap!” – mondja nevetve.
Az életben vannak kellemetlenségek, de nem tesz semmit... „gyapjúkalap…”
Tompa Sándornak mindig is a korabeli magyar színjátszás nagyjai között volt a helye. Az Érdemes Művész díj és a Kossuth-díj művészi pályafutása nagyszerűségének elismerése volt.
Élete végéig dolgozott: utolsó évében még forgatott Az örökös című filmben. 1969. december 18-án halt meg, hatvanöt éves korában. Emlékezzünk kedves, szívet melengető derűjére, nagyszerű alakításaira, emberségére.
