Különleges bemutató debütált a virtuális térben. Egyszerre hat alkotó izgulhatott az új darabotok miatt.
Kiss Ferenc A Héttorony hangjai című cédéje ihlette az előadást. Gyerekkorom óta rendszeresen hallgattam a Vízöntő együttes zenéit, és a pályám során többször is dolgoztam már Ferivel. Régi tervem volt, hogy egyszer erre a zenei anyagára alkothassak. Világzenéről van szó, annyiban különbözik a hasonló jellegű művektől, hogy nem csupán hangulatok, hanem komoly gondolatok is megjelennek benne. Saját költeményeit öntötte hangokba a szerző, amelyek nem kevés társadalmi kritikát hordoznak. Azért tetszenek Feri folklóralapú zenei játékai, mert izgalmas színházi hangulatúak. Közben eszünkbe jutott, hogy idén lesz Makovecz Imre halálának tizedik évfordulója. Az építész és a zenész az 1992-es, emblematikus sevillai kiállításon dolgozott együtt: Makovecz tervezte a magyar pavilont és Kiss Ferenc szerezte hozzá a zenét; az ott elhangzott opus adta a darab kiindulási alapját.
Történetében, mozgásanyagában milyen táncjátékot láthatunk, és kik voltak az alkotótársaid?
Makovecz Imre az organikus építészet nagymestere volt, számomra az egész életműve olyan identitáskeresés, valamint a paraszti és a városi kultúra közötti kapcsolatteremtés, amelyben a szakralitás is hangsúlyos. Mi, néptánc-koreográfusok szinte mindig ugyanezt tesszük a színpadon: a paraszti kultúrát gondoljuk újra, és ezáltal közvetítünk gondolatokat. Heten jegyezzük az előadást: Appelshoffer János, Fitos Dezső, Foltin Jolán, Horváth Zsófia, Kocsis Enikő és Mihályi Gábor. Foltin Jolán sajnos már nincs közöttünk. Az ő koreográfiája újra betanult mű, amely a darab ars poeticáját, vagyis az értékmentés szándékát hivatott jelezni.
A Héttorony szimbolikája a magyarság szellemi értékeinek közös megóvására vonatkozik.
Úgy gondolom, hogy a régi koreográfusok szellemi értékeit kötelességünk átmenteni a jövő nemzedék számára, és időnként, egy-egy ilyen műsor alkalmával megmutatni. Azontúl, hogy közösségről beszélünk, egy-egy karakter alapján különböző emberi sorsok mutatkoznak meg a darabban. Néptáncszínháznak hívom ezeket a produkciókat, hiszen a néptánc és a színház egyaránt erősen jelen van bennük. Minden koreográfusnak megvan a saját világa a Héttoronyban, de a gondolkodásmódunk hasonló. Egy közösség felemelkedése, egy lehetséges beteljesülés bontakozik ki a deszkákon; a szeretet utáni vágy, amely miatt negatív dolgokkal is együtt kell élnünk, ha erősítenek és továbbvisznek az utunkon.
Ennyi koreográfus viszonylag ritkán alkot együtt. Hogyan zajlottak a próbák?
Véletlenül lettünk heten, pedig a Héttorony cím azt sugallja, hogy szándékosság van a dologban. Nem ritka ez nálunk: sok vendégalkotót szoktam hívni az együtteshez. Törekszem rá, hogy lehetőséget biztosítsunk egymásnak, hogy kinyissam a kapukat, a Duna Művészegyüttes ajtaját. Ez a nyitás egyaránt jót tett a táncosok lelkének és a produkciónak. A néptáncosok hozzá vannak szokva, hogy egy-egy előadás során, több tájegység bemutatásakor csak nagyon rövid idő áll rendelkezésükre két rész között átszellemülni:
egy somogyi ugrósból átesni egy gyimesi féloláhosba nem könnyű feladat.
Azzal sem volt különösebb probléma, hogy egyik nap például Mihályi Gáborral próbáltak, másik nap meg jött Kocsis Enikő, akivel „felrobbantották” a próbatermet. Nagyon élvezték.
Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jó néptáncos legyen?
Külön kell választanunk, ki a jó amatőr és ki a jó profi néptáncos. Alapvetően ismerni kell az eredeti anyagot. A mostani fiatalok nagyon mélyre ásnak, ami természetes, hiszen folyamatosan kerültek elő a gyűjtések, ismertük meg a különböző tájegységek táncait. Többszöröződik a tudás, és már ott tart a szakma, hogy a fiatalok adatközlői minőségben tanulják meg a táncokat.
Hogy valakiből jó színpadi táncos legyen, ahhoz sok minden más is kell. Szerintem azontúl, hogy valaki jól megtanulja az eredeti anyagot, az is fontos, hogyan tudja magára formálni, előadni a színpadon. Van olyan, akinek semmit sem kell mondani arról, hogy miről szól az adott előadás, jelenet, mert pontosan tudja, hogy a zene, a mozgás, a tér és az idő összeadódik, és érzi, mit kell közvetítenie. De van olyan is, akinek órákat kell magyarázni minderről. A táncosintelligenciára nagy szükség van, főleg manapság, ebben a gyors világban, hiszen minden társulatnál egymást követik az újabbnál újabb darabok.
Te milyen táncos vagy, és táncolsz-e még?
Társulatot vezetni, koreografálni együtt sem kevés, mellette még táncolni is rendkívül sok volna. Néha azért egy-egy gála erejéig még felmegyek a színpadra. Ez idén nyáron a békéscsabai szólótáncfesztiválon is tervbe van véve, mert jubilál a fesztivál, és az örökös aranysarkantyús táncosok is fellépnek. Így aztán én is vállalkozom rá.
Vágyakozó táncos voltam, sok szerepet szerettem volna eltáncolni. Szoktam mondani a táncosaimnak, hogy bárcsak fiatalabb korunkban előadhattuk volna a mostani darabokat! Mi is sok szép dolgot táncoltunk, de most egész más a szint. Néha irigykedem rájuk, hogy milyen lehetőségeket kapnak.
Miért? Milyen lehetőségeket kapnak a mai fiatal néptáncosok?
Óhatatlan, hogy egy szakma fejlődik, főleg ha fiatal, és a színpadi néptáncművészet annak számít. A nekünk alkotó koreográfusok annak idején még tanulták a szakmát, és egymást próbálták inspirálni. A néptáncelőadások ma sűrűbbek, többrétűbbek, mint harminc évvel ezelőtt.
Milyen volt harminc évvel ezelőtt, amikor te kezdtél, és egyáltalán hogyan kerültél a néptánc közelébe?
Az osztálytársaim unszoltak, hogy tartsak velük, amikor a Szeged Táncegyüttes felvételt hirdetett. Volt ott egy nagyon szép kislány; az is foglalkoztatott, hogy a közelében lehessek. Később értettem csak meg, amit a próbaterembe belépve megéreztem: hogy hazajöttem.
Soha egyetlen próbáról sem hiányoztam, később pedig tanítani és koreografálni kezdtem, csoportokat vittem. Közben pedig végeztem a Tömörkény Gimnázium szobrász szakán. Akkora lokálpatrióta voltam, hogy nem akartam elmenni Szegedről, ott akartam megvalósítani az álmaimat. Ám míg profi balettegyüttesek szép számban akadtak vidéken, hivatásos néptáncegyüttesek nem voltak, sőt ma is alig vannak. Ezért hagytam el mégis Szegedet.
Ha végignézel a pályádon, melyek voltak a legfőbb nehézségei?
Nem is tudom, volt-e ilyen. Minden gördülékenyen ment. Mostanában sokat hallom a fiatal kollégáimtól, hogy milyen fáradtak a próbák során. Érdekes, mi ilyet soha nem mondtunk, mert annyira örültünk, hogy ezt csinálhatjuk. Anyagi nehézségeink ugyan adódtak, de azt eleve tudtuk, hogy a néptáncból nem leszünk milliomosok. Az ember amúgy is csak a szépre emlékezik: hogy mennyi csodálatos kollégám, bemutatónk, külföldi útjaink voltak. A Duna Művészegyüttes mindig is arról volt híres, hogy családias a közege. Egymásra odafigyelő társulat vagyunk – ez most még inkább igaz, mint a fiatalságunk idején.
Melyek voltak a kedvenc táncaid, amikor még a színpadon álltál, és melyek lettek a kedvenc előadásaid alkotóként?
Autentikus közegből érkeztem Nagy Albert mellől. Azért szerettem volna a Duna Művészegyüttesbe menni, mert azoknak az alkotóknak a művei tetszettek, akik valamit kezdtek a néptánccal. Azokban a koreográfiákban éreztem jól magam, amik egy kicsit színházszagúak voltak. Egyik kedvenc darabom Mucsi János Carmen című koreográfiája volt, amiben egy kis cigány fiút táncoltam.
A tanítás is fontos része volt az életednek.
Rengeteget tanítottam országszerte. Minden évben megvettem a MÁV menetrendjét, és magammal cipeltem, annyi helyre hívtak tanítani. Később a jelenlegi feleségemmel a „dunás” hétköznapok mellett a lakhelyünkön, Budakalászon is vezettünk két táncegyüttest.
A ceruza, az ecset és a vászon is a kezedbe került az elmúlt időszakban.
Kellett egy hobbit találnom, amivel le tudom vezetni a társulatvezetésből fakadó stresszt. Nemrég újból elkezdtem komolyan rajzolni, de ez a pandémia hozta pótcselekvés volt, hiszen hónapokra be voltunk zárkózva a lakásba, és borzasztóan hiányzott az alkotás. Összefestettem egy kiállításra való anyagot, és június 15-én tárlatom lesz a Duna Palotában. Újra kellett tanulnom mindent: tájképeket kezdtem festeni saját fotók alapján. Remélem, tovább tudom fejleszteni ezt a képességemet, hogy majd akkor is tudjak alkotni, ha egyszer több szabadidőm lesz. Tervezgetem, hogyan alakítom át a tetőteret műteremmé, hogy komolyabb képeket is festhessek. Játszani is szeretek, kártyázom, sakkozom, íjászkodom, és mostanában újrakezdtem a futást.
Mikor találkozhatnak veletek személyesen a nézők?
Szépséges Mezőség címmel ősszel lesz bemutatónk a Müpában. A Szerelmünk, Kalotaszeg című előadásunk után határoztuk el, hogy a Mezőségről is csinálunk egy hasonlót. Az érzéseinket, a tájegység iránti szeretetet, annak szépségeit szeretnénk megmutatni. Multikulturális vidék magyarsággal, románsággal, cigánysággal: ezt az izgalmas együttélést próbáljuk színre vinni.
Mi a legnagyobb vágyad?
Mindig az volt számomra a legfontosabb, hogy a táncosaink jól érezzék magukat, és ez most nagyot lépett előre. Olyan épületet kaptunk, amit most építenek át számunkra, így hosszú idő után végre lesz székházunk, és hamarosan saját busz, teherautó is a rendelkezésünkre áll majd, amivel még aktívabban járhatjuk a vidéket, mint eddig tettük.
Fotók forrása: Duna Művészegyüttes
