Az ember a múzeum szó hallatán szép nagy díszes épületre gondol, ahol a tárlókban felcédulázva sorakoznak a múlt idők emlékei, korabeli használati tárgyak, relikviák. Itt azonban, ha belépünk a kapun, valóban úgy érezhetjük, évtizedeket megyünk vissza az időben. Ahol járunk, a keskeny, alacsony folyósokon ? pont hetven évvel ezelőtt ? fehér köpenyes orvosok és ápolók küzdöttek emberek életéért, sebesültek tűrtek szótlanul, vagy jajgattak hangosan. Szó szerint értve ? a helyszűke miatt - itt valóban egymás hegyén-hátán feküdtek a behozott betegek. Katonák, akik a háború borzalmában, az első vonalban szereztek sebesüléseket, civilek, akiket éppen úgy nem kímélt a vérzivatar, mint az egyenruhásokat, férfiak és nők, idősebbek és fiatalok, gazdagok és szegények válogatás nélkül.
A budai vár alatti barlangrendszereket ősidők óta használták, részben tárolási célra, háborúk esetén padig a lakosság itt vészelte át a nehéz időket. A harmincas években úgy döntöttek, hogy össze kell kötni, és fel kell tárni a barlangokat. Ez a Magyar Barlangkutató Társaság segítségével meg is történt. A világesemények aggasztóan alakultak, így barlangrendszerbe légoltalmi központot telepítettek ? ez működött egészen 1937-től 1945-ig - majd a későbbikben egy szükségkórház létrehozásáról is döntöttek.
Az óvóhelynek is használt barlangrendszer nagyjából 10 km hosszú, aminek csak kis részében kb. 1 km hosszan épült ki a Sziklakórház, ami 1944 februárjában nyitotta meg kapuit. A kórház alapvetően civilek számára épült, de az ostrom alatt a betegek, sebesültek között, jelentős számban fordultak elő katonák is. Szervezetileg a Szt. János kórházhoz tartozott, onnan érkezett az orvosi stáb, az egészségügyi személyzet, sőt ? amíg a harcok lehetővé tették - még az ételt is onnan kapták, a kórházban csak melegítőkonyha működött. A személyzetnek és az orvosoknak is külön szobák álltak rendelkezésre. Rendkívül jól megtervezett objektum volt, s minden ésszerű lehetőséget kihasználtak, így például a folyosó falában lévő természetes bemélyedéseket is, amik szekrények gyanánt szolgáltak, élelmiszer vagy ruhaneműk tárolására. A maga idejében az akkori felszereltség tekintetében nagyon modernnek számított, helyben még saját röntgenkészüléket is üzemeltethettek. Létezett benne betegfelvételi szoba, voltak kórtermei, kétállásos műtő, tisztálkodó és kiszolgálóhelyiségek. A kórháznak saját energiaellátása is volt, amit igény szerint bekapcsolhattak. Alapesetben rá voltak kapcsolva a környék villamos energia hálózatára, - mint ahogy a vízvezeték, vagy a csatornahálózatra is- de áramkimaradás esetén az elektromos energiát a dízel áramfejlesztőből nyerték. A legmélyebb része 15 méterrel van a földfelszín alatt, így mindenfajta világháborús bombatámadás, ágyúzás esetén is biztonságban voltak az itt lévő betegek és ápolóik.
A kórház befogadóképességét 60 főben, majd az emeletes ágyak alkalmazásával 200 fős beteglétszámban határozták meg. Az 1944. februári nyitástól, azon év őszéig, csak bombatámadások idejére nyitották meg, - Légoltalmi Szükségkórház néven - s a sebesültek ellátása után bezárta a kapuit. Az ostrom idején már folyamatosan üzemelt. Ekkorra már nem csak civilek gyógyítására, de a sebesült magyar honvédek ellátására is fel kellett készülniük, sőt a sebesült német katonák is kaptak itt ambuláns ellátást. Ekkor már a beteglétszám 600 fő körül mozgott. El lehet képzelni micsoda zsúfoltság volt a kórházban háromszoros leterheltséggel. A kényszerhelyzetben úgy oldották meg az elhelyezést, hogy az ágyak összetolásával, akár három-négy sebesültet is egymás mellé fektettek, a folyosókon pedig, mindenfelé letett hordágyakon helyezték el a betegeket. Ehhez a megnövekedett beteglétszámhoz természetesen az orvosok, ápolónők létszámát is meg kellett növelni, így kerültek ide önkéntes segítők, sőt munkaszolgálatos orvosok is. Az önkéntes ápolónők között találunk nemesi származású úrinőket is, akik beálltak, és egyszerű nővéri munkával próbáltak segíteni a nehéz helyzetben lévő túlzsúfolt kórház gyógyító tevékenységében. A kiállításon név szerint is emléket állítanak, özv. Horthy Istvánnénak, Andrássy Ilona és Széchenyi Ilona grófnőknek. Pontos adataink nincsenek a betegeket ápolókról, de valószínűleg ötven orvos és ápoló gyógyította, ápolta, gondozta, a több mint 600 sebesültet. A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy - a közhiedelemmel ellentétben - a február 13-án benyomuló szovjet katonák nem végeztek öldöklést az itt fekvő sebesültek között.
Az ostrom befejezése után nagyjából fél évvel, 1945 nyarán a kórházat ? mint gyógyító intézményt ? felszámolták. Ezután egy vírus elleni oltóanyagot előállító cég működött a kórház területén.
Az 1956-os forradalom, illetve a harcok alatt ismét egészségügyi segélynyújtó helyként szolgált. Visszaállították a kórházi működést, ellátták a megsebesült forradalmárokat, a megsérült civileket, sőt, még szovjet katona is kapott itt elsősegélyt.
1958-62 között titkos atombunkert alakítottak ki benne úgy, hogy újabb kórtermekkel bővítették a kórház részt, illetve az akkori idők modern gépészeti berendezései biztosították volna az életfeltételeket az ide menekültek számára abban az esetben is, ha fővárosunkat atomcsapás, vagy vegyi támadás érte volna. Atombunker nagyon sok van a világon, de ez abban volt speciális, hogy nem csak óvóhelyként nyújtott védelmet, de a kórházzal együttépítve, elsősegélyhelyként is az ide bemenekültek rendelkezésére állt. Rengeteg felszerelést halmoztak fel polgári védelmi felszerelésekből, sugármentesítő anyagokból, vegyvédelmi eszközökből. A János kórház ide beosztott ápolói, orvosai, az akkori idők modern technikája, és a földfelszín alatti elhelyezkedés talán lehetővé tette volna, hogy néhányan itt átvészeljék a pusztító erejű nukleáris támadást. Szerencsére azonban soha nem került sor annak kipróbálására, mennyire hathatós védelmet kaptak volna itt a várbeli lakosok egy atomcsapás esetén. A hatvanas évek végére ? a hidrogénbomba megjelenésével ?a felszerelések, sőt az egész rendszer maga elavulttá vált. Ennek ellenére a nyolcvanas évekig készenléti állapotban tartották, gyakorlati felkészítéseket végeztek benne. Csak 2002-ben szűnt meg az intézmény titkos létesítmény státusza.
Az egyik egykori kórteremben nem az ostrom alatti valós állapotot láthatjuk. (összesen három kórterme volt akkor a kórháznak) hanem kitekintésként a világháborús eseményekre, az akkor történteket idézik meg. A viaszbábuk a német parancsnokság irányító harcálláspontját mutatják be panoptikumszerűen. A budai vár német védelmi központja szintén a barlangrendszerben, húzódott meg, de a kórháztól nagyjából száz méterre volt található, Karl von Pfeffer Wildenbruch német, és Hindy Iván magyar katonai főparancsnokokat láthatjuk, amint a hadi helyzetet tárgyalják tisztjeik társaságában egy térképasztalt körülállva. A mellettük lévő jelenet ifj. Horthy Miklós németek általi elrablását ábrázolja. Ez ugyan időrendben jóval az ostrom előtt történt, a Sziklakórházhoz sincs semmi köze, de vélhetően azért tartották fontosnak ennek a történelmi eseménynek a megjelenítését, hogy a látogatók történelmi ismeretei az adott korra vonatkoztatva tovább bővüljenek.
Egy másik nagyméretű teremben, - ami a világháború idején még nem volt kórterem, csak a forradalom alatt használták annak ? a közelmúlt bátor katonáit láthatjuk. Egy nyolcvanas évekből származó, szovjet gyártmányú eredeti katonai helikopter mellett viasz ejtőernyős-figurák segítenek bajba jutott társukon, majd pár méterrel arrább egy, a szocialista időkből származó terepjáró és hordózható rádióállomás idézi meg a múltat. A terem végére érve megismerhetjük a jelenkori hőseinket is, szintén panoptikumszerűen. Afganisztánban, - a NATO kötelékében - harcoló katonáink bátor helytállásának állit, emléket az a viaszfigura jelenet, amikor magyar járőrök bajba jutott amerikai katonákat mentenek ki szorult helyzetükből, a barátságtalan, sziklás vidéken.
2007-ben kezdődtek meg az egykori kórház és bunker rekonstruáló munkálatai, 2007-ben a Múzeumok Éjszakáján nyílt meg részlegesen, 2008 óta pedig teljes körűen a Sziklakórház múzeum. Ma már végigjárható az egykori földalatti kórház, minden termébe bemehetünk, a jórészt eredeti kitett eszközök, felszerelési tárgyak melletti panoptikumszerűen beöltöztetett viaszfigurák pedig visszaidézik a látogatóknak a korszak hangulatát. A múzeum megnyitásával nem az elrettentést, a borzalmak felfokozott ábrázolását tűzte ki célul, hanem inkább azt a pozitív üzenetet közvetíti, hogy voltak, akik ebben az embertelen világban is hűek maradtak orvosi esküjükhöz a sebesültek ápolásához. Segítették a rászorultakat, gyógyították a betegeket, lehetőségeikhez képest mentették bajba került embertársaikat. Az itt dolgozó emberek gyógyító munkájukkal éppen úgy helytálltak a nehéz időkben, mint azok, akik életüket kockáztatva és sokszor feláldozva, fegyverrel a kézben védték a hazájukat. Jól kifejezi a múzeum mottónak választott jelmondata mindezt, hiszen az ostrom gyógyító hősei azok maradtak, aminek mindenkinek maradnia kellett volna: Emberek az embertelenségben.
Tölgyesi Tibor
